a karakterek száma véges, de a felháborodásom nem az. legutóbb, mikor itt voltam, monológot hallhattam arról, hogy mennyire önző vagyok, mert az hagyján, hogy nem vagyok kint a dinnyeföldön, de akkor legalább lennék itt... mert azzal, hogy nem segítek, a sanyinak milyen sokat ártok. na ebbe ne is menjünk bele. mert nem hiszem, hogy a sanyinak pont az árt, hogy igyekszem a lehető legkevésbé beszállni a céltalan családi boxmeccsbe. mindegy, mondtam, hogy majd, ha tudok, jövök és segítek,takarítok. (nem melesleg, mikor csak egy estét vagyok itt is elmosogatok, meg hasonlók)

hogy együtt legyünk, nem mentem haza a családi nappalifestésre- ezt persze számos vita előzte meg és kurva szarul éreztem magam utána, mert tudtam, hogy anyunak van igaza- hanem ide jöttem. szerencsére a falfestés elmaradt- igaz, helyette lábazatot kell csinálni-, így abban még résztvehetek- no nem mintha akarnék. aminál voltam fenn, adott egy csomó kaját. már ettől is rossz érzésem volt, hogy elhozok kaját tízezerért. szegény amit nem akarom kihasználni, mégis ezt teszem. ő mindig ad kávét, meg hoz sütit, meg ragyog, én meg bassza meg, sose adok cserébe semmit...
meg attól is, hogy ezeket a hájkváliti kajákat nem a saját családomnak viszem, akik ugyan folyton bántanak,de a sajátom, sőt jó hangulatukban talán egy köszönöm is elhagyja a szájukat, hanem az anyósnak, aki hónapok óta tervezi, hogy hogyan fog lassú tűzön pörgetve- forgatva kisütni. és ezer százalék, hogy egy mukk nem hagyja el a száját.

kimentem a keletibe, totál káosz volt, de végül hét tizenegykor elindult a héthármas vonat. igaz, gyors helyett személy, de mindegy volt már, azt mondták, végig megy. ehelyett megállt isaszegen- ahol soha nincs t mobile térerő-, semmi tájékoztatás, csak több száz ember. egy idő után elkezdtem osztogatni a kaját kisgyerekes idegeneknek- még mindig jobb, mint ha megeszem és hasznos is. órákig nem történt semmi, percenként próbáltam smst küldeni. se busz, se víz, se semmi...
egy idő után gondolkodtam a stoppon, vagy a gyalogláson, mert ugyan sötét volt, de csak tíz kilométerre gödöllőtől.
plusz velem szember egy orosz származású srác ült, aki előadta, hogy oroszországban ilyen nem fordulhatna elő, kevesebbért is visznek embereket szibériába, már jönnie kellett volna busznak, bla bla bla. mindezt olyan arisztokratikus stílusban, mintha ő lenne anyegin. egy szőke picsa ült szemben, aki számolatlan öntötte magából ugyanazt a sztorit, hogy ő elindult ekkor meg akkor és hogy így meg úgy. mindenki meghallgatta legalább egyszer, én pl négyszer, mielőtt menekülőre fogtam. a nagymamák háborogtak,hogy merasíró gyerekek, az anyukák aggódtak, mert semmit nem lehetett tudni, de már látszott, hogy ott kell éjszakázni. egy idő után leléptem, abban bízva, hogy valami helyit sikerül rávenni, hogy pénzért vigyen gödöllőre. hívtam többeket, de senki nem akart jönni. a sokadik autóst sikerült meggyőzni- egy bájos óvónőt-, cserébe pénzt ne fogadott el, végül adtam neki egy csomó muffint. sanyival könnyen megtaláltuk egymást, épp a jegyvisszatérítést intéztem. a nő nem adta vissza az egészet, mert honnan tudhatná, hogy nem az egyik ottani vonatról ugrottam le, miért nem kértem isaszegen igazolást. egyrészt ki a faszom gondolta, hogy kell, másrészt bassza meg, gödöllőn nem állt olyan vonat, ami pestről jött, plusz a jegyemen az eladás időpontja 18.07, amikor már órák óta nem jött el vonat a keletiből, szóval csak pécelről/isaszegről jöhettem! mindegy, én legalább melegben voltam, sanyival.
sanyival, aki leszarta, hogy mennyire méltatlannak és embertelennek tartom ezt a bánásmódot, hogy mennyire aggódom azokért a gyerekekért. legszívesebben visszamentem volna. dühös voltam magamra, hogy legalább nem hagytam ott minden kaját- utólag azért is, mert valamelyik vonat megfogta a vadi új gatyámat, többszöri spéci mosásra se tiszta-, pláne, hogy közben zsóka telefonált. már a csengéstől összeszorult a gyomrom, mert tudtam, hogy zsóka az és hogy köszönni nem fog, viszont idegbeteg lesz, hogy hol vagyunk már. és mit ad isten, pont ez történt. hazaértünk, semmi kösz baszdmeg, vagy valami, ellenben rámoccant a tiramisura. megkértem, hogy hagyja azt békén. mire ő, hát csak adok belőle, meg minek hoztam, ha nem eheti meg.mondtam neki, hogy az nem az övé. sanyival szerettem volna megenni ketten. de persze ez neki nem válasz, mert ők annyira össze vannak nőve, hogy ejjmég. azzal együtt, hogy előadta, hogy ő nem eszik, azért persze evett, sőt közölte, hogy én vagyok a hibás, mert kényszerítem. akkor már nagyon dühös voltam, és bár nem volt éppen felnőttes hozzáállás, közöltem vele, hogy nem emlékszem, hogy a szájába toltam volna a süteményt ez a nő kikezdi a türelmemet. én nagyon igyekszem, de túlfeszít minden húrt.
természetesen a tiramisuba beleevett- sanyinak is mondtam, hogy vele szeretném megenni, igaz, aztán mondtam, hogy egye meg ő-, a győztesek magabiztos mosolyával megüzente, hogy lehetek akármilyen jó a szexben, utazhatok akármennyit ezért a kapcsolatért, itt ő az első. és ami azt illeti, igaza is van. nekünk hármas kapcsolatunk van. amikor sanyi nem velem alszik, akkor vele- csak remélni merem, hogy legalább nem bújnak össze-, valami nemtommilyen betegség miatt, amire ne kérdezzek rá a sanyinál, majd elmondja, ha akarja. szerintem soha, semmilyen körülmények között nem normális, hogy egy ilyen korú ember egy légtérben aludjon bármely szülőjével, pláne, ha nem helyszűke az oka. sanyi sose dönt egyedül, mert anyu felkapott hangja, hisztije, utasítása mindent eldönt. ezért aztán beleevett a reggelibe is, holott elmondtam, hogy az a sanyié- közben apósnak elmondta százszor, hogy merablankamegasanyimástesznekmintmi mertnekikeznemelégjó-, beleivott a gyümölcslébe, de persze a török sütit leszólja, mert neki nem ízlik. a csipsz nem rossz- igaz, hogy azt is sanyinak hoztam, el is lett mondva- de nem köszöni meg, mert úgyse vettem, hanem csak kaptam, azt meg minek.
de a lényeg különben nem is ez. mind tudjuk, hogy hajlamos vagyok költői túlzásokba esni. elismerem, csúsztatni is szoktam, de hazudni nem. neki meg főleg nem. az, hogy járják ezt a betegesen hosszú táncot, amiben nem mondanak igazat, és harminc felett sem lehet bevallani, hogy hol jártam, mennyit költöttem, az az ő dolguk. én ebbe következetesen nem megyek bele, nekem nem anyám, és nekem nem stílusom ez. ezért ki is tudok akadni, ha hazugsággal vádolnak. és tegnap ez történt. ne hitte el nekem, hogy tényleg csak most érkeztem gödöllőről, mert itt nem is volt vihar- az iskola tetejének egy részét levitte, no comment- meg ő erről nem halott a híradóban, nyugodtam megmondhatom, hogy hol voltunk. a jóbüdös... az.mi a faszért mondanék mást, mint ami az igazság? mert náluk van egy ilyen típusú szokás? hát nálunk meg nincs...
ezek után gondolom nem meglepő, hogyha azt mondom, hogy valahányszor megölelem a sanyit, egyszercsak ott terem, valami már oviban is ciki versikét kántálva. a fürdőszobában is. a konyhában is. esküszöm, az álmaimat is átválogatja. közben újra és újra megüzeni, hogy itt csak veszíthetek. és ha nem vagyok hajlandó csányba költözni, akkor nekem itt nincs helyem. azt még csak meg tudná bocsátani, hogy kövér vagyok, de azt már nem, hogy azt akarom, hogy a majdani gyerekeimnek normális orvosa legyen, olyan iskolába járjanak, ahol egyenes a padló és van az épületben WC, ahol mindenhol van betonút és jó a közlekedés. azt már nem. inkább a kétdiplomás fia is butuljon le, minthogy a szakmájában nemesedjen valahol messze (esetünkben ugye hatvan kmt jelent)
és nekem ebből elegem van. egyrészt mert nem végesek az energiáim. másrészt mert tudom, hogy ennek semmi értelme nincs, mert ennek nem lenne szabad harcnak lennie. és mert nem nyerhetek.
(és tudom, és megértem, hogy neki milyen nehéz, mert ha egyedül marad, felelősséget kell vállalnia az eddigi elhibázott döntéseiért, és nehéz elengedni a gyerekedet, pláne a kistestvér elvesztése után... ha nem bántana, ha nem állna az utamba folyton, ha nem lennének odasúgott félmondatok, míg a sanyi nem hallja, esküszöm, még sajnálnám is.)
és igen, ha sose leszek fontosabb, akkor kérdés, hogy minek vagyok még itt. kérdés, de egy másik.

jön a habra a meggy! ma főzéskor be akartam szaladni a szobába- mármint a mindenki által így- úgy használt hálóba- a nők lapjáért, hogy olvashassam. rányitok az ajtóra, nem nyílik. biztos rosszul fogom, vagy valami. rányitok még egyszer, nem nyílik. csak harmadszorra esett le, hogy bezárta az ajtót! baszki, bezárta a szobát nehogy bemenjek. kurvára tapló dolog és kibaszottul megalázó. én még sose éreztem ennyire megalázva magam. régebben ráadásul nem zárta, ez biztos. eddig kétszer voltam ott bent egyedül, egyszer szintén nők lapjáért, egyszer könyvért. de basszus, ha ezzel megbántottam, miért nem szól?... és akkor azt az ember tudomásul veszi. no de hét hónap után bezárni az ajtót- persze, ki tudja, mióta zárja, amikor itt vagyok...
kicsit elkeseredtem ettől, mert újra azt kellett megállapítanom, hogy ez egy méltóságomon aluli harc, amibe nem vagyok hajlandó beszállni.persze, így csak veszíthetek. de akkor sem akarok. az az ember, aki bezárja a szobát, az nem szellemi partner. ha nincs benne ennyi bizalom irántam, hogy mondjuk nem rabolom ki, akkor minek enged a házába? akkor miért eszi meg a főztöm? meg is mérgezhetem, modjuk. ha ennyire nem szívlel, miért nincs benne annyi gerinc, hogy sugdolózások, bántások, csak a sanyi meg ne hallja megjegyzések helyett a fia elé álljon és azt mondja: válassz?

legszívesebben én is ezt tenném. de nem teszem. mert épelméjű ember nem kér ilyet senkitől. mert tudja, hogy a szeretet nem válaszható és nem választandó. ha a sanyi kérné ezt tőlem, fájó szívvel, de azonnal dobnám. pedig vele akarom leélni az életem.
szóval, nem értem az anyósom. már csak azért sem, mert szerintem ahhoz képest, amennyire szeretni tud, annyira szeret. mert bár ezt soha nem fogja felismerni, nem a sanyihoz ragaszkodik ennyire, hanem a társas magányhoz.

alig néhány napja sanyi mondta, hogy válasszak ki egy hetet, amikor ráérek, elvisz pihenni. majd belehaltam az azonnali nembe. annyira jó volna együtt lenni valahol máshol. ahol nincs ott az anyósom- mondjuk, a reális az, hogy napi kétszer minimum így is beszélni kell vele, mert így meg ez a harmincasoknál-, ahol csak mi vagyunk.
de én nem mostanában leszek ott, hogy kifizessek egy egyhetes utat. sőt, ott sem, hogy nagyszabású ajándékokat vegyek. s bár úgy sejtem, sanyi szívesen fizetne nekem is, nehezen bírná az egóm. nem is azt, hogy ő fizet, hanem hogy gyengeségből még egy fegyvert adtam az anyósom kezébe, amivel duruzsolhat, hogy te ezt adtad, ő meg mit ad cserébe...? komolyan minden sarokban ellenséget sejtek, gyomorgörcsöm van az idejövéstől. nem akarom felvenni a kesztyűt, nincs értelme. így csak állok a támadások viharában, néha- gyakran bőgök és érzem a sértések tompa puffanását a bőrömön. időnként kiakadok a sanyinak, de sosem köpök és utána nagyon rosszul érzem magam, hogy két tűz közé szorítom. igaz, ha szeretne, látnia kellene, hogy szenvedek. ha olvassa, ezen persze meg fog sértődni. merthogy ő szeret. ami biztos igaz is. sőt tudom, hogy szeret. néha érzem is. de mindezek mellett is, ez a február ötödike óta tartó hosszú aligcsakegyhónap szép lassan felőröl minket. mindent körülöttünk. nincsenek falak, a bőröm rétegei foszlanak és a kicsi ütések is úgy fájnak már, mint ez elején az igazán nagyon. nóri mondta egyszer, hogy egy hisztérikus anyának kb két év kell, mire rájön, hogy te már nem mész el, ott maradsz, s akkor egycsapásra békén hagy. de nem biztos, hogy én kibírok két évet. én ennél sokkal nagyobb megfelelési kényszerrel küzdök. ennél nekem sokkal többször kell egy levegőt szívnom azokkal, akiket legszívesebben a déli sarkon látnék,mikor én az északin vagyok. azzal együtt, hogy látok bennük értéket és szerethetőt, lassan csupán egy nagy nagy malomkövet jelentenek, ami csüng a fejem felett a hajszál meg egyre vékonyabb.

bízom abban, hogy kibírom szeptemberig. és hogy akkor sok minden változni fog. gyűlölöm a távkapcsolatot, gyűlölöm ezt a létformát, amiben most élünk. gyűlölöm, hogy a sanyi nincs mellettem. menti a saját bőrét, nem konfrontálódik, megmenti a dinnyét, de hagy megdögleni engem. nincs ott a premieren. de még csak eszébe sem jut, hogy most van. elfelejti a félévfordulót és legszívesebben alszik.
(megértem, hogy mennyi munka, erő, energia, fáradtság van mindabban, amit csinál... de vajon ő miért nem látja ugyanezt... hogy beledöglök ebbe? hogy gyűlölöm, hogy anna sír, amikor eljövök... mert én jobban szeretem a sanyit, mint őt. pedig dehogy jobban. csak máshogy. bár lehet, hogy jobban. és ez szörnyű. a gondolat is összetör, hogy azt a pici lelket nem vigyázom úgy, ahogy régóta közös sorsunk elvárhatóvá tenné számomra...)

lehet, hogy én szenvedni szeretek? hogy a szétnyíló hús, a rothadás, a szplín az, ami kell ahhoz, hogy működjek? csak keresem az okokat, hogy miért vagyok még mindig itt... mit akarok elérni? azt, amire vágyom, talán sosem érem el, mert az anyós nem akarja. vagy megtaláljuk egymást mégis, és élete végéig kínozni fog, a nyári szünetekben gusztustalan kajákkal tömi a gyerekeimet és ellenem hangolja őket? előzetes jelzés nélkül állít be a lakásunkba és széltében hosszában mond féligazságokat, csak, hogy irigyelje a falu, miközben ciánt csepegtet a kvmba?

tudom, hogy elragadtatom magam. de már nem tudok bízni egy szebb jövőben. már nem tudok bízni ebben az asszonyban. úgy érzem, a lelkemet kiteszem, hogy megfeleljek neki, hogy végre békében élhessünk, de semmi nem elég jó neki. nem felelek meg, nem szeret, nem tisztel. még azt az alapvető embernek kijáró bizalmat sem szavazza meg nekem, mint én az először látott idegennek...bezárja az ajtót. kétszer. kulcsra. és nem csak a szobáét, hanem a szívéét is. utál engem, mert bár életet adott a fiának, mégis én juttattam eszébe majdnem harminc évvel később, hogy él. hogy az életet élni kell. bezárkózik, görcsösen kapaszkodik abba, ami már rég nincs. és elmar a gyereke mellől engem. gratulálok hozzá, jó étvágyat!
 

(talán azért is tartok ki ennyire, mert nem akarok a vesztesek farokbehúzott somfordálásában részt venni. mert hiába tudom, hogy ez egy buta, és méltatlan háború, hiába próbálok kimaradni belőle, tudom, hogy ez a legigazibb, legvéresebb ütközetek sorozata. és tudom, hogy nem akarok harcolni)

ps: arról meg nem is értekeznék, hogy az egyetlen jó abban, hogy sanyival létezünk így együtt is az, hogy a sanyi nem meleg. no comment.

ps2:őszintén sajnálom, sanyi, biztos nem örülsz ennek, de ez a naplóm. az ember a naplójába azt írja bele, ami a legbelsőbb bugyraiban lüktet. s aki beleolvas,vállalja a kockázatot, hogy olyat lát, amit valójában nem is akart látni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.