basszus, hogy mik vannak... tegnap este krisztivel kerestük a megoldást az élet nagy kérdéseire, mígnem már csak 906ossal tudtam hazaindulni. mi minden nem történik egy utazás alatt! nem tudomakarom varródanis rímbe szedni, de különben télleg nem semmi...

szóval, állok a buszmegállóban. ott egy srác, egyik kezében martini, másikban bor, feltűnő jelenség hajnali egykor (mégiscsak jönnek a rímek). és mosolyog. persze magam mögé nézek, hogy nekem-e vagy nem-e. mit ad isten nekem. zavarba jövök, elmosolyodok. érzem, hogy benne van a tekintetében a kívánás, úgyh bámulok kifelé az ablakon. szép a duna éjszaka. amikor átértünk a folyón, a szemem sarkából látom az üveg tükröződésében, hogy a srác néz. és hogy le fog szállni. örülök, mert annyira zavarban vagyok, h meg se tudnék szólalni, ha odajönne, márpedig elég határozottan van nekem sanyi (hálistennek). a srác leszáll, de az ajtóból belém szugerál. alig észrevehetően megbiccen a feje. gyere gyere gyere...persze eszembe sem jut, de elgondolkodom azon, hogy tényleg vannak-e olyanok, akik egy vadidegen sráccal így elmennek az éjszakába... (vannak, a szobatársaimnak meséltem és az egyik azt mondta, hogy ha tetszik a srác miért nem, még a nevedet se kell megmondanod, akár egy szót se kell szólni... hát nem tudom, szerintem, ha facér lennék, akkor se lennék ennyire bátor. vagy méginkább vakmerő...bár kétségkívül van romantikája) mindenesetre a srác nagyon lassan megy, magamban számolok és tudom, hogy ötre meg fog fordulni, hogy újra kérjen. és tényleg- még sosem éreztem effajta bizonyosságot. katonai viszlátot intek és nevetek a szomorú grimaszon, amit vág.
tanulság nincsen, csak egy kis pikírt boldogság, aprócska csillám, hogy talán mégis van bennem valami extra. és a sanyi nem csak mondja, hanem tényleg. nőnek éreztem tőle magam- sanyitól függetlenül, mert ő szeret, neki az a dolga, hogy szépnek lásson :) -, feldobott, s ettől méginkább hozzásimulnék. mármint a sanyihoz.
 

kinek van? kinek nincs? mennyire éri meg? milyen? írjatok kommentet, segítsetek kideríteni...

kávé íze a számban
lapul a levél...

Kedves Mindenki,

sok szeretettel meghívlak titeket az Ergo Sum Jelszínház 2009/2010-es évadjának első premierjére a Zöld Macska Diákpincébe szept. 24-e 20.00-ra!

belépő öccáz pénz, a terem bérleti díjára gyűjtünk :)

rendező: Hajni

segédrendező, drámatanár: én

játszók: acsapat

'meleg vagyok, és miattam olyan szar az életed, amilyen.
miattam lop az állami vezetők 90 %-a, a gyereked miattam tök hülye, lehet, hogy azért olyan szánalmas matekból, mert ő is meleg. azért nem tudsz megtanulni egy nyelvet sem, mert létezem és azért nem értesz szót a férjeddel/ feleségeddel, mert elárasztjuk az utcákat. gyűjtjük az olyanokat, mint mi, hogy ti kevesebben legyetek. a gyerekedet eltorzítjuk és valójában téged is meg akarunk erőszakolni. nem hiszünk a közerkölcsben, és mind egy mentálisan beteg nagy klán tagjai vagyunk, a marsról jöttünk és el akarjuk foglalni a földet!'

szóval, kedves igazhitűek, valahogy így látjátok?

(dühös vagyok a világra. emberek gondolják azt, hogy más emberek magatehetetlen gyerekei hátbalőhetők, otthonok feldúlhatók, apák a fiaik szeme előtt meggyilkolhatók.
nincs morális különbség aközött, hogy hátbalősz egy menekülő ötévest, teszem azt harminckétszer és aközött, hogy mindez szerinted rendben van. mindegy, hogy otthon fröcsögsz a meleg kiirtásáról, vagy hozzájuk baszkodod a macskakövet az andrássyn, a lényeg ugyanaz.

egyszerűen nem értem, hogy hatvan évvel a holokauszt után hogy fordulhat elő, hogy emberek- apák, anyák, gyermekek-, köztük nem egy szociális szférában dolgozó a saját vakságukba temetkeznek... már hallani a marhavagonokat)

a jók:

1. meghívtak minket a Zrínyi 1566 c. rockopera díszbemutatójára Szigetvárra. Ettől teljesen odavagyok, megnéztem a honlapot, engem kicsit emlékeztet az István a királyra, meg nem is minden teljesen értelmes a dalszövegekben, de mindegy, mert Szigetvárra megyünk, körülnézünk, leszünk egy napot Kaposváron is, sőt, ha megcsíptük azt a szállást, amit remélem, hogy igen, akkor nagyon szupi körülmények között töltünk néhány napot.
2. Talán az eonos nap is jó lesz, Enit látni meg mindig öröm, bár most nem nagyon lesz idő összerázódni, meg ott lesz Sanyi is. Ez egy fura felállás, még sosem találkozott semmilyen fijúmmal....
3. működik a laptopom. bár rettegek egy kicsit, hogy vajon mennyibe fog ez most nekem kerülni, de műkszik.
4. (most a nika feat alexandra zárva a mennyország c remekművét hallgatom. nem is rossz, a mai hangulatomhoz)

rosszak:

1. rettenetesen sokat fáj a hátam, nagyon
2. a kolitól önmagában rosszul vagyok- a tökéletes karrier: 24-be lépni egy koliszobában...-, de a szobatársaimtól pláne. én komolyan bírom a dórit, de nem akarom, hogy meztelenül lásson, ismerje a barátaimat, vagy tudja, hogy mit olvasok, nézek szívesen. nem akarom, hogy a nagyon aktív csopitársak valamit is tudjanak rólam. nem akarom, hogy a bájos, de néha bárgyú leányzó legyen az, aki hallgatja a szuszogásom. és akiét én hallgatom. ki elmúlt huszonegy, az már a csendet szereti jobban, nem az összecsengő rímek zaját... így bizony. neki meg még olyan messze a huszonegy... meg fogok bolondulni...
3. vettem egy szép cipőt- ez akár még jó is lehetne-, ami úgy feltörte a lábam, hogy ma gennycsíkot húztam magam után egész nap
4. ezer éve nem táncoltam. pedig nagyon szerettem volna. lehet, hogy néznem kéne valami bulihelyet kaposváron? (aki ismer ilyet, az szóljon)
5. nem tudom, mi lesz sanyival. mármint, azt pontosan tudom, hogy mit érzek, azt is tudom, hogy mi szeretnék, de hogy ezt hogyan lehet kivitelezni?szerintem a lelke mélyén tudja, hogy a lelkem mélyén nem hiszem, hogy mellettünk dönt (felzárkózáshoz: anyóspajtással már ott tartunk, hogy nem köszön vissza és követelemhogyszakítsvele).pedig szeretném, szeretném megoldani, továbblépni, másik síkra helyezni. nem tudom, hogy vele 'kell'-e leélnem az életem, de nem volna ellenemre megpróbálni legalább egy darabon. vannak értékkülönbségeink, amikről nem tudom, hogy át lehet-e hidalni. de most csak leng a fejem fölött a malomkő. és bár magamban azt gondolom, hogy rám fog esni, valójában nem tudom elhinni, hogy rám is eshet.
6. ameli. meg kéne oldani. tényleg meg kéne. pláne, hogy most már több, mint két éjszakát itthon vagyok. de egyszerűen már teljesen ki vagyok idegileg, nem most van ideje bármit is megbeszélni, képtelen vagyok bárkivel is egy normális szót váltani. mindenembe beette magát ez a por. és a rohanás kifacsar. hétfőn végigrohantam pestet és csak levegőt akartam
7. egész nyáron dolgoztam és mégsincs egy fillérem sem
8. nem akarok pestre menni
9. el akarok szökni. menekülni. letörölni a táblát.

igaza van.

(el vagyok költözve. de attól még igaza van)

http://szakitshabirsz.blog.hu/2009/08/14/a_run_dmc_koncertet_termeszetesen_lekestem

basszus! hát ez hihetetlen, hogy mik vannak. én még életemben nem röhögtem ekkorát mások hülyeségén.

basszus. már megint annyi minden zajlott. persze az remek, hogy nem lévén nethozzáférésem, egész jól lejöttem a netfüggőségről és tudok már mást is csinálni.
nyilván, ebbe azért belelóg a kényszerve-szeretett dinnyeárulás is.
mert esküszöm, hogy van egy nagyon sajátos fílingje a dinnyelébe ragadt elszakadt papucsok csoszogásának, meg annak, hogy mindent elborít a szotyihéj. nem viccelek, komolyan. állati ösztönök törtnek utat a piac némaságában. ahogy farkasszemet nézel a veled szemben árulóval, ahogy minden mozdulatnak, hangnak, mosolynak súlya van.
sanyi persze hisztériázott, hogy kokettálok. ami igaz is volt, ám a hisztéria mégoly felesleges. lényem része és nem hátrány, ha az ember el akar adni egy platónyi dinnyét. sok mindent ért az én kedvesem, de az embereket még nem annyira. bár ez sem igaz, mert néha úgy kiszól a gödörből a lyuk, hogy köpni- nyelni nem tudok.
szóval így éldegéltünk mink mostanáig, többé- kevésbé nyugalomban, szexuális összerázódásban, közös munkás napokon.
amíg be nem ütött a krach. ami fájdalmas volt, teátrális és tök felesleges, ám akkor minden jel arra mutatott, hogy az azonnali menekülés az egyetlen lehetséges út arra, hogy önmagam előtt rendelkezzek legalább némi tartással.
szóval megszöktem.

ádámig jutottam, ahol megjártam a poklok poklát és végképp kikészültem. aztán a dolog mégis megoldódott, nem kevésbé teátrálisan. jól vagyunk most. szerintem már sosem lesz ugyanolyan, de jól vagyunk. talán megértette, hogy nem minden úgy megy, ahogy ő azt nagymagányban kitalálta, és én is megtanultam, hogy nem minden az, aminek látszik.
szerintem talán helyre is raktuk magunkban, bár tegnap pl kaptam egy nagyon csúnya megjegyzést. nem esett jól.

jujj, tegnap különben megnéztem egyben a büszkeség és balítéletet. úgy emlékeztem, hogy csak négy rész, de valójában hat. egész este és egy kicsit még éjszaka is néztem, most ettől persze égnek a szemeim, de jajjhátolyangyönyörű. és ahogy ez a colinflörsz nézni tud! az ember lánya eldobja a bugyiját. közben arra gondoltam, hogy na lám, mindig ilyen tüzes tekintetet akartam előidézni. és amikor rájöttem, hogy a sanyinak valami nagyon nagyon nagyon hasonlója van, el is képedtem a felismerésen. szóval, tessék értékelni mindazt, ami van.

hétvégén volt a nagy sinoszparti, amit csak úgy kommentelnék, hogy a láthatatlan pezsgők éjszakája. minden élmények roland, rájen, anta és némileg rémlik doroti és dani is, de ennyi. ez nem az alkohol miatt volt és persze cseppet sem von le az említett személyek élvezeti értékéből, csak közben kérdem én, mi a faszomnak ilyesmiket rendezni, amikor tök feleslegesek? persze tudom miért: mert el lehet csalamádésüvegezni néhány hétnyi hidegmeleg élelmet és szénsavas csontgyilkost. na de mégis, kéremszépen,hö.

és az agyamra megy a családom. meg, hogy a nappaliban egyfolytában fúrnak. faragnak. kalapálnak. CSENDEEEET!
(és ha már beállt a halkhomály: requiem Cseh Tamásért)

ebbe bele fogok halni... levegőt venni sincs kedvem. igaz, a könnyeimtől nem is nagyon tudok...

furcsa ez...nincs velem. hiányzik. bár bíznék és tudnám...

a karakterek száma véges, de a felháborodásom nem az. legutóbb, mikor itt voltam, monológot hallhattam arról, hogy mennyire önző vagyok, mert az hagyján, hogy nem vagyok kint a dinnyeföldön, de akkor legalább lennék itt... mert azzal, hogy nem segítek, a sanyinak milyen sokat ártok. na ebbe ne is menjünk bele. mert nem hiszem, hogy a sanyinak pont az árt, hogy igyekszem a lehető legkevésbé beszállni a céltalan családi boxmeccsbe. mindegy, mondtam, hogy majd, ha tudok, jövök és segítek,takarítok. (nem melesleg, mikor csak egy estét vagyok itt is elmosogatok, meg hasonlók)

hogy együtt legyünk, nem mentem haza a családi nappalifestésre- ezt persze számos vita előzte meg és kurva szarul éreztem magam utána, mert tudtam, hogy anyunak van igaza- hanem ide jöttem. szerencsére a falfestés elmaradt- igaz, helyette lábazatot kell csinálni-, így abban még résztvehetek- no nem mintha akarnék. aminál voltam fenn, adott egy csomó kaját. már ettől is rossz érzésem volt, hogy elhozok kaját tízezerért. szegény amit nem akarom kihasználni, mégis ezt teszem. ő mindig ad kávét, meg hoz sütit, meg ragyog, én meg bassza meg, sose adok cserébe semmit...
meg attól is, hogy ezeket a hájkváliti kajákat nem a saját családomnak viszem, akik ugyan folyton bántanak,de a sajátom, sőt jó hangulatukban talán egy köszönöm is elhagyja a szájukat, hanem az anyósnak, aki hónapok óta tervezi, hogy hogyan fog lassú tűzön pörgetve- forgatva kisütni. és ezer százalék, hogy egy mukk nem hagyja el a száját.

kimentem a keletibe, totál káosz volt, de végül hét tizenegykor elindult a héthármas vonat. igaz, gyors helyett személy, de mindegy volt már, azt mondták, végig megy. ehelyett megállt isaszegen- ahol soha nincs t mobile térerő-, semmi tájékoztatás, csak több száz ember. egy idő után elkezdtem osztogatni a kaját kisgyerekes idegeneknek- még mindig jobb, mint ha megeszem és hasznos is. órákig nem történt semmi, percenként próbáltam smst küldeni. se busz, se víz, se semmi...
egy idő után gondolkodtam a stoppon, vagy a gyalogláson, mert ugyan sötét volt, de csak tíz kilométerre gödöllőtől.
plusz velem szember egy orosz származású srác ült, aki előadta, hogy oroszországban ilyen nem fordulhatna elő, kevesebbért is visznek embereket szibériába, már jönnie kellett volna busznak, bla bla bla. mindezt olyan arisztokratikus stílusban, mintha ő lenne anyegin. egy szőke picsa ült szemben, aki számolatlan öntötte magából ugyanazt a sztorit, hogy ő elindult ekkor meg akkor és hogy így meg úgy. mindenki meghallgatta legalább egyszer, én pl négyszer, mielőtt menekülőre fogtam. a nagymamák háborogtak,hogy merasíró gyerekek, az anyukák aggódtak, mert semmit nem lehetett tudni, de már látszott, hogy ott kell éjszakázni. egy idő után leléptem, abban bízva, hogy valami helyit sikerül rávenni, hogy pénzért vigyen gödöllőre. hívtam többeket, de senki nem akart jönni. a sokadik autóst sikerült meggyőzni- egy bájos óvónőt-, cserébe pénzt ne fogadott el, végül adtam neki egy csomó muffint. sanyival könnyen megtaláltuk egymást, épp a jegyvisszatérítést intéztem. a nő nem adta vissza az egészet, mert honnan tudhatná, hogy nem az egyik ottani vonatról ugrottam le, miért nem kértem isaszegen igazolást. egyrészt ki a faszom gondolta, hogy kell, másrészt bassza meg, gödöllőn nem állt olyan vonat, ami pestről jött, plusz a jegyemen az eladás időpontja 18.07, amikor már órák óta nem jött el vonat a keletiből, szóval csak pécelről/isaszegről jöhettem! mindegy, én legalább melegben voltam, sanyival.
sanyival, aki leszarta, hogy mennyire méltatlannak és embertelennek tartom ezt a bánásmódot, hogy mennyire aggódom azokért a gyerekekért. legszívesebben visszamentem volna. dühös voltam magamra, hogy legalább nem hagytam ott minden kaját- utólag azért is, mert valamelyik vonat megfogta a vadi új gatyámat, többszöri spéci mosásra se tiszta-, pláne, hogy közben zsóka telefonált. már a csengéstől összeszorult a gyomrom, mert tudtam, hogy zsóka az és hogy köszönni nem fog, viszont idegbeteg lesz, hogy hol vagyunk már. és mit ad isten, pont ez történt. hazaértünk, semmi kösz baszdmeg, vagy valami, ellenben rámoccant a tiramisura. megkértem, hogy hagyja azt békén. mire ő, hát csak adok belőle, meg minek hoztam, ha nem eheti meg.mondtam neki, hogy az nem az övé. sanyival szerettem volna megenni ketten. de persze ez neki nem válasz, mert ők annyira össze vannak nőve, hogy ejjmég. azzal együtt, hogy előadta, hogy ő nem eszik, azért persze evett, sőt közölte, hogy én vagyok a hibás, mert kényszerítem. akkor már nagyon dühös voltam, és bár nem volt éppen felnőttes hozzáállás, közöltem vele, hogy nem emlékszem, hogy a szájába toltam volna a süteményt ez a nő kikezdi a türelmemet. én nagyon igyekszem, de túlfeszít minden húrt.
természetesen a tiramisuba beleevett- sanyinak is mondtam, hogy vele szeretném megenni, igaz, aztán mondtam, hogy egye meg ő-, a győztesek magabiztos mosolyával megüzente, hogy lehetek akármilyen jó a szexben, utazhatok akármennyit ezért a kapcsolatért, itt ő az első. és ami azt illeti, igaza is van. nekünk hármas kapcsolatunk van. amikor sanyi nem velem alszik, akkor vele- csak remélni merem, hogy legalább nem bújnak össze-, valami nemtommilyen betegség miatt, amire ne kérdezzek rá a sanyinál, majd elmondja, ha akarja. szerintem soha, semmilyen körülmények között nem normális, hogy egy ilyen korú ember egy légtérben aludjon bármely szülőjével, pláne, ha nem helyszűke az oka. sanyi sose dönt egyedül, mert anyu felkapott hangja, hisztije, utasítása mindent eldönt. ezért aztán beleevett a reggelibe is, holott elmondtam, hogy az a sanyié- közben apósnak elmondta százszor, hogy merablankamegasanyimástesznekmintmi mertnekikeznemelégjó-, beleivott a gyümölcslébe, de persze a török sütit leszólja, mert neki nem ízlik. a csipsz nem rossz- igaz, hogy azt is sanyinak hoztam, el is lett mondva- de nem köszöni meg, mert úgyse vettem, hanem csak kaptam, azt meg minek.
de a lényeg különben nem is ez. mind tudjuk, hogy hajlamos vagyok költői túlzásokba esni. elismerem, csúsztatni is szoktam, de hazudni nem. neki meg főleg nem. az, hogy járják ezt a betegesen hosszú táncot, amiben nem mondanak igazat, és harminc felett sem lehet bevallani, hogy hol jártam, mennyit költöttem, az az ő dolguk. én ebbe következetesen nem megyek bele, nekem nem anyám, és nekem nem stílusom ez. ezért ki is tudok akadni, ha hazugsággal vádolnak. és tegnap ez történt. ne hitte el nekem, hogy tényleg csak most érkeztem gödöllőről, mert itt nem is volt vihar- az iskola tetejének egy részét levitte, no comment- meg ő erről nem halott a híradóban, nyugodtam megmondhatom, hogy hol voltunk. a jóbüdös... az.mi a faszért mondanék mást, mint ami az igazság? mert náluk van egy ilyen típusú szokás? hát nálunk meg nincs...
ezek után gondolom nem meglepő, hogyha azt mondom, hogy valahányszor megölelem a sanyit, egyszercsak ott terem, valami már oviban is ciki versikét kántálva. a fürdőszobában is. a konyhában is. esküszöm, az álmaimat is átválogatja. közben újra és újra megüzeni, hogy itt csak veszíthetek. és ha nem vagyok hajlandó csányba költözni, akkor nekem itt nincs helyem. azt még csak meg tudná bocsátani, hogy kövér vagyok, de azt már nem, hogy azt akarom, hogy a majdani gyerekeimnek normális orvosa legyen, olyan iskolába járjanak, ahol egyenes a padló és van az épületben WC, ahol mindenhol van betonút és jó a közlekedés. azt már nem. inkább a kétdiplomás fia is butuljon le, minthogy a szakmájában nemesedjen valahol messze (esetünkben ugye hatvan kmt jelent)
és nekem ebből elegem van. egyrészt mert nem végesek az energiáim. másrészt mert tudom, hogy ennek semmi értelme nincs, mert ennek nem lenne szabad harcnak lennie. és mert nem nyerhetek.
(és tudom, és megértem, hogy neki milyen nehéz, mert ha egyedül marad, felelősséget kell vállalnia az eddigi elhibázott döntéseiért, és nehéz elengedni a gyerekedet, pláne a kistestvér elvesztése után... ha nem bántana, ha nem állna az utamba folyton, ha nem lennének odasúgott félmondatok, míg a sanyi nem hallja, esküszöm, még sajnálnám is.)
és igen, ha sose leszek fontosabb, akkor kérdés, hogy minek vagyok még itt. kérdés, de egy másik.

jön a habra a meggy! ma főzéskor be akartam szaladni a szobába- mármint a mindenki által így- úgy használt hálóba- a nők lapjáért, hogy olvashassam. rányitok az ajtóra, nem nyílik. biztos rosszul fogom, vagy valami. rányitok még egyszer, nem nyílik. csak harmadszorra esett le, hogy bezárta az ajtót! baszki, bezárta a szobát nehogy bemenjek. kurvára tapló dolog és kibaszottul megalázó. én még sose éreztem ennyire megalázva magam. régebben ráadásul nem zárta, ez biztos. eddig kétszer voltam ott bent egyedül, egyszer szintén nők lapjáért, egyszer könyvért. de basszus, ha ezzel megbántottam, miért nem szól?... és akkor azt az ember tudomásul veszi. no de hét hónap után bezárni az ajtót- persze, ki tudja, mióta zárja, amikor itt vagyok...
kicsit elkeseredtem ettől, mert újra azt kellett megállapítanom, hogy ez egy méltóságomon aluli harc, amibe nem vagyok hajlandó beszállni.persze, így csak veszíthetek. de akkor sem akarok. az az ember, aki bezárja a szobát, az nem szellemi partner. ha nincs benne ennyi bizalom irántam, hogy mondjuk nem rabolom ki, akkor minek enged a házába? akkor miért eszi meg a főztöm? meg is mérgezhetem, modjuk. ha ennyire nem szívlel, miért nincs benne annyi gerinc, hogy sugdolózások, bántások, csak a sanyi meg ne hallja megjegyzések helyett a fia elé álljon és azt mondja: válassz?

legszívesebben én is ezt tenném. de nem teszem. mert épelméjű ember nem kér ilyet senkitől. mert tudja, hogy a szeretet nem válaszható és nem választandó. ha a sanyi kérné ezt tőlem, fájó szívvel, de azonnal dobnám. pedig vele akarom leélni az életem.
szóval, nem értem az anyósom. már csak azért sem, mert szerintem ahhoz képest, amennyire szeretni tud, annyira szeret. mert bár ezt soha nem fogja felismerni, nem a sanyihoz ragaszkodik ennyire, hanem a társas magányhoz.

alig néhány napja sanyi mondta, hogy válasszak ki egy hetet, amikor ráérek, elvisz pihenni. majd belehaltam az azonnali nembe. annyira jó volna együtt lenni valahol máshol. ahol nincs ott az anyósom- mondjuk, a reális az, hogy napi kétszer minimum így is beszélni kell vele, mert így meg ez a harmincasoknál-, ahol csak mi vagyunk.
de én nem mostanában leszek ott, hogy kifizessek egy egyhetes utat. sőt, ott sem, hogy nagyszabású ajándékokat vegyek. s bár úgy sejtem, sanyi szívesen fizetne nekem is, nehezen bírná az egóm. nem is azt, hogy ő fizet, hanem hogy gyengeségből még egy fegyvert adtam az anyósom kezébe, amivel duruzsolhat, hogy te ezt adtad, ő meg mit ad cserébe...? komolyan minden sarokban ellenséget sejtek, gyomorgörcsöm van az idejövéstől. nem akarom felvenni a kesztyűt, nincs értelme. így csak állok a támadások viharában, néha- gyakran bőgök és érzem a sértések tompa puffanását a bőrömön. időnként kiakadok a sanyinak, de sosem köpök és utána nagyon rosszul érzem magam, hogy két tűz közé szorítom. igaz, ha szeretne, látnia kellene, hogy szenvedek. ha olvassa, ezen persze meg fog sértődni. merthogy ő szeret. ami biztos igaz is. sőt tudom, hogy szeret. néha érzem is. de mindezek mellett is, ez a február ötödike óta tartó hosszú aligcsakegyhónap szép lassan felőröl minket. mindent körülöttünk. nincsenek falak, a bőröm rétegei foszlanak és a kicsi ütések is úgy fájnak már, mint ez elején az igazán nagyon. nóri mondta egyszer, hogy egy hisztérikus anyának kb két év kell, mire rájön, hogy te már nem mész el, ott maradsz, s akkor egycsapásra békén hagy. de nem biztos, hogy én kibírok két évet. én ennél sokkal nagyobb megfelelési kényszerrel küzdök. ennél nekem sokkal többször kell egy levegőt szívnom azokkal, akiket legszívesebben a déli sarkon látnék,mikor én az északin vagyok. azzal együtt, hogy látok bennük értéket és szerethetőt, lassan csupán egy nagy nagy malomkövet jelentenek, ami csüng a fejem felett a hajszál meg egyre vékonyabb.

bízom abban, hogy kibírom szeptemberig. és hogy akkor sok minden változni fog. gyűlölöm a távkapcsolatot, gyűlölöm ezt a létformát, amiben most élünk. gyűlölöm, hogy a sanyi nincs mellettem. menti a saját bőrét, nem konfrontálódik, megmenti a dinnyét, de hagy megdögleni engem. nincs ott a premieren. de még csak eszébe sem jut, hogy most van. elfelejti a félévfordulót és legszívesebben alszik.
(megértem, hogy mennyi munka, erő, energia, fáradtság van mindabban, amit csinál... de vajon ő miért nem látja ugyanezt... hogy beledöglök ebbe? hogy gyűlölöm, hogy anna sír, amikor eljövök... mert én jobban szeretem a sanyit, mint őt. pedig dehogy jobban. csak máshogy. bár lehet, hogy jobban. és ez szörnyű. a gondolat is összetör, hogy azt a pici lelket nem vigyázom úgy, ahogy régóta közös sorsunk elvárhatóvá tenné számomra...)

lehet, hogy én szenvedni szeretek? hogy a szétnyíló hús, a rothadás, a szplín az, ami kell ahhoz, hogy működjek? csak keresem az okokat, hogy miért vagyok még mindig itt... mit akarok elérni? azt, amire vágyom, talán sosem érem el, mert az anyós nem akarja. vagy megtaláljuk egymást mégis, és élete végéig kínozni fog, a nyári szünetekben gusztustalan kajákkal tömi a gyerekeimet és ellenem hangolja őket? előzetes jelzés nélkül állít be a lakásunkba és széltében hosszában mond féligazságokat, csak, hogy irigyelje a falu, miközben ciánt csepegtet a kvmba?

tudom, hogy elragadtatom magam. de már nem tudok bízni egy szebb jövőben. már nem tudok bízni ebben az asszonyban. úgy érzem, a lelkemet kiteszem, hogy megfeleljek neki, hogy végre békében élhessünk, de semmi nem elég jó neki. nem felelek meg, nem szeret, nem tisztel. még azt az alapvető embernek kijáró bizalmat sem szavazza meg nekem, mint én az először látott idegennek...bezárja az ajtót. kétszer. kulcsra. és nem csak a szobáét, hanem a szívéét is. utál engem, mert bár életet adott a fiának, mégis én juttattam eszébe majdnem harminc évvel később, hogy él. hogy az életet élni kell. bezárkózik, görcsösen kapaszkodik abba, ami már rég nincs. és elmar a gyereke mellől engem. gratulálok hozzá, jó étvágyat!
 

(talán azért is tartok ki ennyire, mert nem akarok a vesztesek farokbehúzott somfordálásában részt venni. mert hiába tudom, hogy ez egy buta, és méltatlan háború, hiába próbálok kimaradni belőle, tudom, hogy ez a legigazibb, legvéresebb ütközetek sorozata. és tudom, hogy nem akarok harcolni)

ps: arról meg nem is értekeznék, hogy az egyetlen jó abban, hogy sanyival létezünk így együtt is az, hogy a sanyi nem meleg. no comment.

ps2:őszintén sajnálom, sanyi, biztos nem örülsz ennek, de ez a naplóm. az ember a naplójába azt írja bele, ami a legbelsőbb bugyraiban lüktet. s aki beleolvas,vállalja a kockázatot, hogy olyat lát, amit valójában nem is akart látni.

A szerdai próbán rengeteg fotót lőttem, egész korrektek is vannak. Megnézhetitek őket itt: http://picasaweb.google.com/Magyar.Mima/FriendsBeke?authkey=Gv1sRgCKewkOWq9dLjPw&feat=email#

ezt a fotót imádom, a kedvencem. a színpad alól lőttem, a függöny foghíján látszik olivér, ági- a jeltolmács- kisfia. tüneményes nagydumás kiskrapek, öröm vele lenni. mellette a páriszt játszó senkinemtudjaanevét fiú és zsolt, ági öccse, egyszemélyes hódolóseregem látható.
odavagyok az ergo sum-ért. olyanok, mint egy bokrétányi szerelem. felpörgetnek, feldühítenek, kisütik a zsírom, folyton idegeskedek miattuk, van héjanász doszt, de mégis annyira magaménak érzem őket. teljesen lekötik az alkotó energiáimat, igaz ehhez hajni is hozzájárul.

a pénteki premier odabaszósan jól sikerült. a fények rendben voltak, szóval jöhet az ütemes taps, képes vagyok kezelni a parancsnoki hidat egy színházban. sebedéj.
a legdurvább egy siket-vak emberke volt, aki két tolmáccsal,néze, ülte végig, és tetszett neki.
persze timi megint késett, és megint idegbeteg volt, mert neki lehet. ugyan azt nyomja, hogy jajjháténcsakjátszani akarok, de azért megy a hatalmi harc rendesen. basszus, lehetett jelentkezni művészeti vezetőnek, miért nem tette? ha meg nem tette, miért nem hagy minket dolgozni? mindenesetre remek volt. az volt a fura, hogy kratek, meg ami is ott volt és leültek még forrócsokizni. hajni addigra már elment, meg sokan a csapatból. na mindegy, a lényeg, hogy volt valami koccintás. kratek még kérdezte is, hogy nem akarok-e odamenni, de mondtam, hogy ha egyszer nem hívtak.. és tényleg nem hívtak. furán működik ez a társulat, basszus.

a szombati nap egy vicc volt, a timi egy órát késett, utána még sajtófotó, meg nem tudom én micsoda, jöttek a technikusok, hogy hova menjen a hangosítás, pluszpadló, ilyenek, mi meg azt sem tudtuk, hogy miről van szó, mert jönni nem jön, de baszik szólni. és akkor a nagy áttörés: nem akarják a siketek, hogy legyenek hallók a csoportban. értitek? amíg kellettek, addig a seggüket kellett nyalni, már nem kellenek, úgyhogy ne legyenek, mert ne keveredjünk. a radai büdösrosseb a seggükbe, hát hogy gondolkozhat egy kisebbség így? persze hajni szokás szerint kerüli a konfliktust, hát döntsd el, meg intézd el, meg nem tommi.ha rá várnánk, akkor nem lenne szerződésünk, helyünk, de szerintem még levegőt se vennénk, mert esetleg valaki megsértődik és akkor észrevesznek minket. mi a faszért vállal valaki felelős pozíciót, a felelősségtől a hidegvíz veri és inkább megöli magát, mint hogy valakivel konfrontálódni kelljen?
én nem akarom, hogy szeressenek. sem azt, hogy kedveljenek. azt akarom, hogy vállalható, minőségi, nyitott elméjű darabok készüljenek, amiket a lehető legtöbb helyen prezentálni tudunk. minden más mellékes. ha nem szeretnek, ne szeressenek. akarjanak és tudjanak dolgozni, legyenek együtt. nem kell, hogy barátok legyünk, sem az, hogy jókat nevessük. elég, ha lebontjuk a gátjainkat és dolgozunk.

szerintem egy kisebbség sem várhatja el a többségi társadalom nyitását, toleranciáját, ha nem kezeli a többséget egyenrangúként. bár a működés beteg, a túlélésért mégis a kisebbségnek kell lépnie.(legalábbis a siketek esetében biztosan. hiszen, ha nem látok jelelő embert az utcán, honnan tudjam, hogy van?...hogy egy logikus, színes, használható nyelv, ami nem elérhetetlen?)

a végére egy anekdota: a szerdai próba után szembeálltam a csoporttal- azért én, mert a hajni kifejezett kérésemre se volt hajlandó, sőt közölte, hogy mertteolyankitárulkozóvagy, deéééén? vazze, el lehet kezdeni gyakorolni- és jeleztem, hogy idén nincs nyári leállás, jövő szerdán is találkozunk. előtte két héttel e-mailt is írtunk.(azaz írtam, mert a hajni ugyan folytongépelőttülök, de mégsetudokírni)
tuti, hogy értették, mert nem hülyék és mert tolmács is fordította. és mert reagáltak is rá.
erre szombaton kiderült, hogy senkinek nem jutott el az agyáig, meg különben is, a timinemmondta... (wááááááááw.ilyen az, amikor az informális struktúra megbonhatatlansága- amely persze csak időleges- destruktív módon befolyásolja a formális struktúrát)

rómeó és júlia (balázs<3 és timi)

örökszerelmemroland (komolyan, ha másért nem, akkor a vele való találkozásért megérte idejönni. persze lehet, hogy az utóbbi két elszalasztott sorsszerűt most ő adja vissza és neki nem kell majd a barátságom...mindenesetre tényleg szerelemmel határos rajongás és nyitott öröm vesz rajtam erőt tőle.)

és persze zoliakitcsakideráncigáltak (igen, azazoli)

Kedves TE!

Szeretettel vár az Ergo Sum Jelszínház Téged és azt akit magaddal hozol pénteken (július 17-én) 20.00-kor a Zöld Macska Diákpincében a felújított Rómeó és Júlia előadására és szombaton(július 18-án) 13.00-kor Nagymarosra a Misztrál Fesztiválra.

Az első előadásra 500, a másodikra - teljes napijegy- 2500 Ft-os jegyek válthatók.
http://www.misztralfesztival.hu/index.php?NODE=WebEvents&year=2009

Jöjjél, nézd meg. Láss!

mostanában olvasok. ilyen furcsa dolgok történnek velem, hogy van időm olvasásra is.

Szóról szóra

kétszázforintos könyv, a fókuszban vettem, négyezerről volt lealkudva. könnyed nyári limonádénak ígérkezett, afféle nyári igénytelenségi kielégítőnek választottam. mert az ulpius szar könyveket forgalmaz. azaz olyanokat, amelyek drágák, olvashatóak, egyszerűek. a legművibb leányka is lelhet benne kedvére való ihletet. meg a legokosabb is.
no, szóval olvastam ezt a könyvet. hogy tetszett-e? nem is tudom. igen. mert stílusos, mert van valamiféle mondanivalója. nem. mert szaggatott, ritmustalan, nem elég bravúros a nyelvezete és végig lehetetlen fordulatokba torzul a történet.

Cigánylabirintus

szintén az ominózus beszerzőkörút eredménye, hasonló árfolyamon. sokkal jobb. kissé talán didaktikus, mondanivalója sejthető. mégis, amikor a társadalmi szerepjáték cikkei közt cikázva végül elvisz a tbc, kicsit meglepődöm. hogy annyi ideodaugrabugra, döntés, dobókockázás, miegymás után végül ennyire viszem. elvisz a tbc. meghóttam magamat. ráadásul az írókban megvan az az örkényi él, amit szeretek. halálom kommentje: ' a kaland számodra itt véget ér' meghaltam vazze!?
szerintem van még a shopban, aki arra jár, vegyen belőle, kétszáz pénz lószar érte.

HP 6

premierjegyünk van az imaxba, 3dbe, még jó, hogy el akartam olvasni előtte, hogy tudjam, mi változott meg az eredetihez képest. köhööööömmmm. jóóóó nagy KÖHÖÖÖMMM. mármint, azóta láttam a reklámspotot és nem vagyok boldog. tök sok minden máshogy van, de mindegy végülis, csak brrrrr. eddig azért lehetett szeretni a hpt, mert a sok sok változtatás is valahogy homogén volt az eredeti változathoz képest. no. a könyv persze továbbra is bravúros. most valahogy kevésbé ragadott magával, de annak tudom be, hogy mindig utazás közben olvastam és a vonatrólle buszrafel nem a legtökéletesebb választás az olvasásban való elmerüléshez.

végezetül, de korántsem végemre van net. átmenetileg. hát fantasztikus. egészen szokatlan rend.milljom dologról akartam írni, majd ha végre hozzáférhető leszek, de hát most megszáll a lehetőségek mámora. nem is tudom, mivel kezdjem.

szerda.

felmentem dolgozni, kimondottan jó próba volt, életemben először tartottam- bár volt szinkrontolmács- jelelős drámát. igazándiból csak gyakorlatsort, de tök jó volt és utána lendületesen haladt a próbafolyamat. nekem ugyan kifolyt az agyam, de akkor is szuper. utána összeszedtem katát és felmentünk ádámhoz. minden busz villamos hév pont jókor jött, így ripszropsz odaértünk. nem mertem felmászni azon a rohadt instabil létrán. így én lenn aludtam ádám hálózsákjában, kata meg fent, de nem tudom pontosan hol. rettenetes volt, mert én délután ittam kvt, aminek az lett az eredménye, hogy hajnalig forgolódtam a langymeleg hálózsákban, s mire elaludtam volna az a nyomorult luci- a szánalmacska- folyamatosan rám akart mászni, meg hozzám bújni, meg miegymás. az agyamra ment. milyen macska az, amelyikben nincsen semmi tartás...? agyrém. node. odaértünk és kevertünk koktélt. lehet, hogy már felfedezték, de nekünk újdonság volt. blúkurászó-hávánná és ananászlé. tuti keverék. megittuk, közben játszuttunk két scrabble-t, először én nyertem, aztán kata, szal kiegyenlítődtünk. reggel korán keltem- kibaszott luci- és csináltam kávét. aztán tíz körül lesétáltunk a hévhez. katánál barackszörpöt ittunk- dina, a barackhercegasszony- és adrival folytattunk középnyávogós elmélkedést a pedagógiáról.utána kata tora meg moziba be, én meg elmentem ikejába, de most építik át, így rövid úton átcsellengtem a skálába meg az árkádba. az eredmény százhúszmillió felpróbált melltartó és egy megvásárolt farmer. este lementem sanyihoz és jött a soha el nem múló görcs.

csütörtökpéntek

aznap ott voltam, sanyi nem ment ki dolgozni, hát aludtunk, voltunk. iszonyat édes volt, mert nagynehezen én is kiterültem, ő meg addig összevásárolt egy görögsalátára valót. imádnivaló fijú és érzem, hogy sokat kérek tőle, mégis a másik oldalon olyan kevésnek tűnik mindez. valahogy beállt egy mechanizmus a szeretkezéseinkbe, hasonlítanak a mozdulatok és attól félek, hogy végül akaratlanul is kicsúszik ujjaink között a valós tartalom. mi van, ha egyszercsak végleg nem lesz mit mondanunk egymásnak? a kölcsönös (ön)megóvások néma vádja alattomos módon dolgozik ellenünk.nem beszélve a családi belviszályokról, a folyamatos kritikákról, támadásokról.újra és újra elveszítem a hitet, hogy képes vagyok legyőzni mindazt, ami ellen és megtalálni csak a jót.

szombat

közös indulással és egyéni megérkezéssel- odafele rengeteget késett a vonat, majd a folyosón utaztam, ahol megtámadott az ásványvizes üvegem és csuromvizesen röhögtem magamon perceken át-, keresztül a városon az autópálya forgatagába. rémesen hosszú várakozások árán juthattam haza. először a sasadin jártam annak környékén, hogy feladjam, majd rettegve gondolkodtam tatabánya egy kies részén, hogy akkor most hogyan tovább, végül egy román kamionos húzott ki a csávából. bár nagyon jófej volt, én kicsit mégis féltem, mert olyan a hírük. aztán nagynehezem leblattyogtam a sztrádáról és felvett valaki. egészen pontosan a szomszédunk. tudtam, hogy ismerem a pasast, csak azt nem, hogy honnan. akkor esett le, hogy ő a szomszéd, amikor kérdés nélkül is a ház előtt tett le.
anyával baracklekvárt főztünk be egész délután, meg sütöttünk a vasárnapi siserehadnak. végül nélkülük is elmentem a kertipartiba. nagyon jó hangulat uralkodott, jó zenék, rendben volt a bor, és a társaság. az egyik úriember igencsak rám moccant. nem is értettem az egészet, mert tudtam, hogy ott a felesége. közölte, hogy felvesz iwiwen. és fel is vett. még aznap éjszaka, hajnali 00.21kor. hát fura.

vasárnap

rettenetesen fájt a fejem. már gondolkodtam a gyógyszeren, meg azon, hogy hogyan lehetek ennyire másnapos, mígnem rájöttem, hogy valójában itt a szemüvegviselés hiányáról van szó.

hétfő

egyedül és kreatívan. a hetet átszervezve. csíkosvirágosan. 

ez a hét! csütörtök= rohanás. reggel felkeltem, be az egyetemre, tanár nincs, összecesztem dékánnal, tanszékvezzel, akivel kell, szóval igencsak megharcoltam azért a rohadt aláírásért, mire meglett. és vártam. és ültem. és vártam. és ültem. mire meglett az a szar, már habzott a szám. a lépcsőn összefutottam a böbével, ezer éve nem láttam. mondta, hogy igyunk egy kávét. úgyhogy elmentünk kvzni. olyan volt, mintha meg se szakadt volna. pont onnan, pont úgy. ugyanolyan a nevetése. ugyanolyan bájos a mosolya. ugyanaz az önbizalomhiányos tündér, aki volt. mondtam is aztán zsókának, hogy furcsa is ő, annyi hülyeséget csinált korábban, és mégis, mindezek mellett ugyanolyan tiszta tudott maradni. nem tudom hogyan csinálta, de jó volt újra az életemben köszönteni. ittunk egy nagyon finom fairtrade kávét és úgy beszéltünk szerelemről, szakmáról, célokról. félelmetesen természetes volt.
utána könyvesboltba mentünk és vettem egy hegynyi könyvet.

rohantam haza, késésben voltam anyához képest, közben folyamatosan szerveztem, hogy sanyival sikerüljön összefutni. a ferencieken csörgött a mobilom, de nem vettem fel, mert nem akartam orra bukni. erre kiderült, hogy sanyi volt, szemben látott engem, de addigra tovarobogtam. nagynehezen hazaértem,

...basszus... nem mentődött. majd írok újat. általános minálunk a nethijány.
 

jellemzők vagytok, kedves felebarátim, egy hétig nem írok, oszt nem aggódik senkise :P

mindenesetre most itt vagyok. ülök egy megevett ebéd és három év romjain. ugyanis három éve nem voltam otthon egy hétnél hosszabb időt. megrémít ez az egész, hogy most hazamegyek, tulajdonképpen önszántamból. visszalépek. nem akarok, de már nincs visszaút. ennek van itt az ideje biztos. háromévnyi cuccom két pöttyös doboz, három ikeakékpiros, egy utazótáska és két hátizsák. meg az ágynemű. hát ennyi. tegnap kegyetlenül eltöröltem mindent, ami felesleges. cetliket, emlékeztetőket, postiteket, maradék kajákat. kidobtam-elajándékoztam a szakadt és nem hordott ruhákat, szisztematikusan választottam szét kelltől a nemkellig mindent. és most ülök a dobozok között. a többiek még el sem kezdték. ha majd elmentek és itt ülök a csupasz szobában egyedül, szűkölni fogok. lehet, hogy elmegyek bulizni, csak hogy ne legyek egyedül. igaz, kft koncert lesz, ami amúgy is tök jó lenne, de andiékkal megyünk nemtommit csinálni, lehet, hogy sanyi is feljön. mondjuk mehetnénk együtt is. csak gondolom neki aztán dolgoznia kell, szóval nem az igazi az se.folyik rólam a víz. a meleg könnyei, a testem megsirat még ha magammagam nem akarok is.

tegnap ádámmal vacsoráztam. iszonyat édes volt, letöltötte a receptet a netről, megvette a hozzávalókat. én meg megcsináltam. iszonyat finom görögsali lett belőle és kiderült, hogy mégis szeretem az olajbogyót. kaptam egy rakat párkapcsolati tanácsot. igaz nem kértem, meg az ádámnak nincs is releváns tapasztalata- ha csak a macskával való tartós együttélés nem számít releváns tapasztalatnak-,bár így is sok igazságot mondott, csak nem értettem, minek.
mindenesetre őrizni fogom a lakást. a macskákkal. szerdán jövök fel úgyis, így aztán megetetem a dögöket :) sőt, lezsíroztuk, hogy szerdán alhatok ott. ha meg nem találok melót otthon, akkor akár a nyár egy részére is. hát nem szuper? imádom, hogy ilyen jófej. beszélgettük egy jót, utána megnéztünk egy filmet, amit én nem akartam, de szelíd kényszerrel rávett és nagyon jó volt. tényleg nagyon. utána még megnéztem néhány fotóalbumot és megállapítottam, hogy én képtelen vagyok másokat felismerni. sanyit is mindig csak véletlenül találom meg a régi fotókon- most erre az jutott eszembe, hogy egy csomószor van az, hogy valaki levágatja a haját és én az első pillanattól egyszerűen nem tudom felidézni, milyen volt a haja. anyával is volt ilyen. valamint, az asszociációs sor végén: ma véletlenül kurva jó a hajam. azért véletlenül, mert tegnap este csak feltűztem, hogy ne legyen annyira meleg, oszt úgy maradt, oszt reggelre szépre aludtam.vagy legalábbis nekem tetszik-aztán levitt a vonathoz. a héten még egyszer találkozunk, hogy odaadja a kulcsokat.

azt hiszem zavar, hogy sanyi olvassa a blogot. az aspit meg az zavarja, hogy ő maga olvassa. fura, nem? szóval zavar, hogy sanyi olvassa, mert bizonyos dolgokról így nem beszélhetek. nem akarom, hogy tudja. no nem mintha titkok lennének ezek, csak nem akarom, hogy folyton hatalmas lépéselőnyben legyen és azt sem, hogy lássa-értse, néha miket gondolok- róla, magamról, a világról, akármiről. érdekes egy dolog ez. az ember elkezd nyilvánosan naplót vezetni, annak minden lehetőségével, felelősségével, következményével, aztán kiakad, ha bekövetkeznek.

szeretnék sokat utazni a nyáron. egy mindigteleatank autót a hétvégékre, ahol ér az éjszaka alvással, prága, horvát tengerpart, bécs, erdély, svájc, olaszország...sajna ehhez nincs partner. ehhez mondjuk nincs partner. erre mondta ádám, hogy hogyan mondhatok ilyet, mikor járok valakivel. szegénykém, ezt nem bírja feldolgozni. hogy járok valakivel, aki tényleg létezik, aki nincs eldugva. most jött rá asszem, hogy bár még mindig imádom, ez már nem az a feltétlen örök szerelmes rajongás, mint ami régen volt bennem. még ha világ végére is elmennék a kedvéért, az egyik legjobb ember az életemben.na, szóval hogyan mndhatok ilyet, szegény sanyi. sanyi imádnivaló, imádom is, de ő nem az, akit ilyenekre cipelni lehetne. ő annál evilágibb, ráadásul őt köti a dinnyeföld. mondtam ádámnak, hogy egy horvátországos 7vgt azért beiktathatnák, de mondta, hogy nem mehetünk, mert nem akar konfrontálódni sanyival. mondtam neki, hogy felnőtt emberek vagyunk, szóljon mikor indulunk. (persze tudom, hogy úgyse megyünk, plusz azt is, hogy sanyi nem nagyon tudná megemészteni ezt. csak nagy a szám. mert szívesen mennék, meg ádám is jönne, de sanyinak fájna. sajnos. pedig...)
cserébe viszont lehívott dolgozni taliándörögdre, ahhoz nagy kedvem lenne, azt szabad. az csak a kérdés, hogy mennyibe kerül a szállás, mert azért érthető okokból ráfizetni sem akarok. (most nagy a szám különben, mert tegnap megvolt a béralku a sinosznál és többet ajánlottak, mint amit gondjánlottak, mint amit vártam, úgyhogy most ha nem is gazdag, de barátságos árfekvésű vagyok saját magamhoz képest. úgy értem, ha végre fizetnek is, egész jó leszek)

amikor jöttem haza, kezemben hatalmas dobozokkal, leült velem szemben egy srác, aki feltűnően bámult, meg nagyon mosolygott. rettenetesen zavarba jöttem. nagyon nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. ő is itt szállt le, és végig mellettem jött. nem előttem, nem utánam, mellettem. nagyon nagyon fura volt, közben azon gondolkoztam, hogy mekkora hülye vagyok, mert egyrészt nem akar semmit, másrészt, ha akar is, miért kell zavarba jönni?

a hétvége szörnyű volt. mármint én voltam szörnyű. agresszív, gonosz, rosszindulatú, feszült, mint egy kitörni készülő vulkán. sanyi eljött, mert tudta, hogy el kell. és visszahozott az életbe. sok- sok szenvedés árán. hálás vagyok ezért neki nagyon. azért, hogy elviselt. nem lehetett egyszerű. sőt, aztán a fejemhez vágta az igazságot. mármint, nem volt dühös, csak csendbenhalkan elmondta az igazságot. rettenetesen becsülöm ezt benne. talán ő az egyetlen, aki a szemembe meri mondani az igazságot... hát nem remek...?

megszületett az első komment! tádááááám!

nos, kedves kommentelő:szerintem amit írsz, az persze rendben van, az kérdés csak, hogy vajon egy átlagot tizennyolc évesnek honnan kellene tudnia, hogy mit csináljon? régen az érettségi luxuscucc volt, aztán minimum lett... és most már a diploma az. a társadalam csinálja ezt a fiatalabbakkal, nem ők saját magukkal. és ráadásul amikor a középiskolai oktatásban nincs sem önismeret, sem pályaorientáció, sem életviteli tanácsadás. az egyetemen tömegoktatás van, simán találni kétszáz fős szeminárium. szóval nem hinném, hogy a céltalan fiatalokat kellene levadászni és rituálisan legyilkolni, sokkal inkább azokat a felelősséggel rendelkező felnőtteket kérdezném meg, akik hatással lehetnének a folyamatra. hol vannak a szülők, a normális osztályfőnökök, az oktatási szakemberek, a hivatásos pedagógusok?...

emberizink! újra van net!

ma reggel elaludtam, és fél nyolckor itt dekkolok úgy, hogy nemsokára mennem kell vizsgázni nulla szaktudással. sanyinak igaza van, lett volna egy napom tanulni, de nem tanultam, mert mást csináltam. (például egy remek napot töltöttem vele szentendrén és leányfaluban)

szóval hétvége. csütörtökre virradóra összeraktam a cuccom, hogy indulhassak a Hosszú Útra, reggel korán keltem, hogy megírjam a szakkolis jelentkezést. annyira sok ötletem volt, de annyira nem tudtam összeszedni. aztán mondta az ami, hogy kratekék menni siófokra, felhívtam, mondta, hogy mehetnék velük, mint a kisangyal összeszedtem magam, secperc megírtam, aztán már mentem  volna is... ha a kratekék tényleg felhívtak volna, ahogy megbeszéltük. mindegy, leadtam a jelentkezést (igaz, elfelejtettem beleírni, hogy bejárósnak, vagy ott lakósnak), kicsettegtem az m7esre, ötperc alatt felvettek, elvittek majdnem siófokig. ott átszálltam egy állati szexi pasashoz, akinek cigiszaga volt és dohány és illatosító. komolyan vonzó volt... nagyon vonzó. kérdeztem, hogy hova megy, mondta, h lellére. fogalmam se volt, h az hol van, de annyira simán ment minden, hogy bőven belefért az időmbe egy eltévedés. ráadásul jól választottam. láttam az új m7es völgyhidat, aminél gábor- mert így hívták- direkt lassított nekem. gyönyörű onnan a balaton. kár hogy nem lehet megállni fotózni, meg ilyesmi. (persze nem, mert akkor mindenki meg akarna állni) aztán lellén kirakott, pont egy otpnél, de aztán elcsettegtem. utánam jött, h cseréljünk számot, mert még jól jöhet, meg valami drámás melóról beszélt.jól hangzott, hát megadtam. aztán lelléről fenyvesre, ami a harmadik falu! 45 perc alatt értem át. érteeed? 45 perc alatt... már a falat kapartam, h mi a faszt van mááár?
odaértem, már az utcán félrészeg ifjakkal találkoztam és ezzel elkezdődött az iszot2009.

érdekes volt, merth nem volt eldöntve, h akkor ez most egy szakmai program esti bulikkal, vagy egy buli néhány szakmai programmal. mindent baromi sokáig rágtunk és én azt hiszem, hogy a sok sok sok sok idő alatt nem léptünk előre egy felet sem. nagyon szórakoztató volt, de semmire sem való. erre kár volt elkölteni ennyi pénzt. a játékok, meg a családok, meg a nemtommik meg tök feleslegesek voltak, mert ez nem gólyatábor. kellett volna,h legyen. első este borkóstoló volt, hangos-zajos, csapatos, kellemes, finom. második nap vízidili- nem mentem vízbe az ismeretlen eredetű vérzés, azóta azt hiszem, hogy korán jött menstruáció miatt- gagyisággal, este mojito latin együttes, sok lánnyal, kevés fiúval sok piával. odajött hozzám nevezzükbalázsnak azzal, hogy én mennyire jókat mondtam és mennyire okosszép vagyok, és táncoljunk, bár ő nem tud. tudott. salsáztunk kettőt, kellemes volt, meg persze táncoltam azzal a kb tizenhét évessel is, aki mindenkit megtáncoltatott és nagyon látványosan boldog volt ettől, h vele táncolnak a lányok. édes volt. aztán nevezzükbalázsnak meghívott egy italra, de persze ragaszkodtam hozzá, h külön fizetünk- nehogymán ebből aztán félreértések legyenek- aztán végül én fizettem. az mondjuk vicces volt, ahogy nevezzükbalázsnak előadta, h ő majdnem elvett valami perszónát, pedig nem is ő volt az igazi... bekerültem a minisztériumi teambe egyedüli csajként. vicces volt. aztán beszóltam a nagyfószernek, pedig nem akartam, csak mondtam, h engem érdekelne egy homoszexuális aktus két férfi között, mire kiderült, hogy nyílt titok, h ő meleg- egyáltalán nem látszott rajta- és azt hitte, h célozgatok, pedig nagyon nem... mindegy, amikor úgy láttam helyesnek, h lefeküdjek végre- egyedül- akkor elmentem aludni. szerintem olyan kettő körül lehetett.másnap reggeli, programok- ezek egész jók voltak, a többihez képest pl nagyon jó volt.
délelőtt eszterrel politizáltunk, meg pedagogizáltunk, aztán elvesztettem a türelmemet, mert az agyamra ment a tanulttehetetlenségben szenvedő agyamentség és leoltottam ezt a sok hülyét. az agyamra megy, hogy mertazállamnemad, mertazegyetemnemszervezimeg, megnemrágjákmegafalatot... a faszom. miért kell erre kondicionálni a kamaszlelkű egyetemistákat? meg hogy lehetnek ennyire faszok, h nyáladzanak, de nem csinálnak semmit. este buli volt, egyet karaokeztam, ittam egy sört, aztán lefeküdtem, hogy másnap korán mehessek sanyimhoz. azt hiszem, lelkiismeretfurdalásom volt a tánc miatt volt. meg h nem vagyok vele.

a legszebb élmények voltak a háborgó balaton. besétáltam egy stégre a viharban, kb húsz métert bele a vízbe és körben háborgott a magyar tenger... féltem, hogy leesek- most rádiót hallgatok és zavarba jöttem. a nagyszemű szende közölte, hogy ő paradicsomízű. hát azért engem is meg lehet lepni nabumm-, mert ugye nem tudok úszni. de nem estem le. másnap reggel kimentem a partra, a stéget darabokra törte a vihar. a cafatok úszták körbe a vasszerkezetet. láttam kiteolni embereket- sanyitól tudom, h így hívják eme úri sportot-, meg vízben fürödni. mindennap sétáltam egyet esőben-szélben. gyönyörű volt. talán szebb, mint szélcsendben. bár tele volt hatalmas siklókkal, amitől én újra meg újra rosszul lettem, hogy mekkora undormány.
aztán vasárnap reggel is a parton mentem a vonatra. eltájoltam magam, mert a lellei vasútállomást kerestem, mígnem rájöttem, hogy fenyvesen vagyok. rettenetes hosszú volt az út pestre, majdnem három óra, majdnem megbolondultam, mert hideg volt és éhes voltam és fáradt...aztán elmentem sanyihoz és két napon át csak aludtam,meg aludtam,néha ettem és aludtam is. szeretem őt. újra és újra meglep, hogy mennyire.
vannak időszakok, amikor határtalan szerelmet érzek. van, hogy csak tudom, hogy ő az igazi- persze tudom, illenék azt mondanom, hogy az igazi is lehet, mert az, hogy így a hetedik hónapban ezt érzem, nem jelenti, hogy a hetedik évben is ezt fogom. barátok vagyunk és ez fontosabb mindennél. a lopott vadító csókoknál egy szentendrei sikátorban, felesleges veszekedéseknél. netes társkeresőknél- bár ebben még nem vagyok egészen biztos.

gondolkoztunk tegnap a másik jó és rossz tulajdonságain. én iszom, mint a kefekekötő (bár meg volt tiltva, hogy ezt ide leírjam. höcc höcc. de leírtam), meg kezelhetetlen (alig néhány szóval ezelőtt láthatjátok, hogy tényleg) és felelőtlen. mindez a nőgyógyászhoz nem menés okán szűrődött le. igaz, hogy elmehetnék. sőt. valószínűleg el is fogok. de azt hiszem, hogy mindez a vérzés abból jön, hogy pszichésen így védtem magam. egyrészt azért, hogy ne lépjek mellé a helyes útnak- bár nem hiszem, hogy megtettem volna, de már egy ideje nem vagyok biztos magamban. mert sanyi nem biztos bennem...-, másrészt mert azt éreztem, hogy nem akarok most vele lenni. mármint valahogy nem vagyunk egy hullámhosszon. valami nincs rendben. azóta rendbejöttünk. szerencsére minden rendbejött.

holnap jön a hosszú, a többszörös és a totálba vágatlan verziója eltűnésemnek!

hát nem tom, hogy ez mi, de elkaptam szerintem valami nem túl kellemes fertőzést. az csak hagyján, hogy időnként olyan rosszul leszek, hogy megmozdulni sincs kedvem. de hogy időnként ömlik belőlem a vér - több- kevesebb mennyiségben- és még csak nem is értem miért.
elkezdtem végiggondolni, merre jártam mostanság, ahol egyébként nem. voltunk ádámnál, ahol a wcből iszik a macska, de épp ezért úgy is kezelem azt. a koli ugyanaz, a silenusban sem csináltam semmi olyat, amit ne csináltam volna... elképzelni nem tudom, hogy honnan lett ez nekem, de nem nyugtat meg, mert egyrészt nincs húszezerem két vizsgálatra, meg aztán még félszer ennyi gyógyszerre, másrészt, mert amilyen vagyok csak úgy rohannék orvoshoz- olyan mindegy, hogy miért nem jut pénz kajára :P -, de nincs időm most, mert kora du. menni kell ugye le. semmi kedvem nincs. aludni szeretnék, meg tanulni kellene.
(igazándiból ez teljesen kihozta belőlem a bizalmatlanságot...felé)

szeretném kihúzni a fejemből a gondolatokat, mint Dumbledore és csak ide kitenni, mert írni sincs kedvem, pedig most muszáj lesz, mert meg kell írnom ma a szakkolijelentkezést.

még mindig nedves a gatyám, amivel tegnap jutalmaztam magam vizsga után. a vén kurva hármast adott és tejesen ki vagyok akadva, mert nagyon nem volt fair. nemcsak azt mondta, hogy hát szíve szerint megbuktatna, de esetleg kaphatok egy hármast, hanem alapból lealázott a csoporttársaim előtt, amitől kicsit ki buktam. mert ő is az aszottfejűek táborát gyarapítja, és nem bírja elviselni, hogy az én fejem nem olyan, mintha a fülemnél fogva masnit kötöttek volna rám hátulról. mindegy, ez mán így van, de tegnap még a mostaninál is pipább voltam.

egyébként jó volt látni a többieket, szörpi bezizzentségét. gesztiesztiről meg nem is beszélve. ő az a csoporttársam, aki nem lát.és most szerelmes. ez engem teljesen feldob. meg úgy mindenkit. szoknyában volt és mesélt áááákosról, aki harminchárom éves, és informatikus, és lát és lehet vele biciklizni, meg kungfuzni, meg balatonra menni, és sokat találkoznak és néha kiszalad munkából, csak hogy megcsókolja... emlékszem, amikor először beszéltünk pasikról és a nem túl szép eszti megszólalt és az exéről mesélt, meg a szexről. mi meg döbbenten, padlóig állal hallgattuk, hogy wtf? és akkor nagyon szégyelltem magam. meg a többieket is. mert miért hisszük, hogy csak mert nem lát, neki nem jár? és most annyira tudtunk örülni ennek a srácnak, aki jött és magával vitte. és még sosem volt tekintet a szemében. de most annyira ragyog, olyan, mint a csillagporban a csillag. aki amikor a kedvesével van, kiragyog a plebszből.

vizsga után kicsit szörpivel voltam, amíg megjött a pajtija- nemalego, hanem valaki más-, aztán elindultam hazafelé. hullafáradt voltam. de találtam egy kurvajó turit- onnan a most nedves gatya, hétötvenért vettem és tök jó. utána beugrottam a cundába, míg megjelent kratek és muszáj volt inni egy sört a silenusban, ami minden reklámja ellenére olyan mint egy nagy lufi, látványos, de semmi tartalom. egymásra halmozott hangulatelemek lassú és nem túl kedves- ráadásul idegesítő hangú- pincérekkel, nagyszabású ám igencsak hiányos itallappal, hihetetlenül gáz mosdóval- egyetlen jó pont, hogy lány mosdóból kettő van-, magas árakkal. a pozitívum a zenekar volt, akik egyszercsak megjelentek és olyan bluest nyomtak, hogy a legfrigidebb hülye picsa is sikítva dobálta volna a nedves bugyiját (én meg ugye nem is vagyok frigid:P) aztán meg már meg kellett várni az amit, hogy jól legyúljuk sütivel. igazándiból tök szemétnek éreztem magam, mert ami annyira jófej és tökre befolyásolható. mármint, nem akartam én gonoszkodni vele, de mégis sikerült. miközben ettem a lazacos szendvicset- egyébként rettenesen sós volt- tökre lelkiismeretfurdalásom volt :P
elkezdett esni az eső, felkavarodott a por, pont olyan szaga lett a flaszternek, mint a földnek, mikor beletúrsz és ráragad a kezedre. és az volt a furcsa, hogy senki nem kezdett rohanni, meg sikongatni, meg semmi ilyesmit. sőt. mindenki lassított kicsit. ahogy kopogott a cipőm a váci út macskakövén és megfeszült a vállam, megint kicsit felülről néztem magamra. hova rohanok? miért kell hozzá egy eső, hogy lassítsak? persze, ez most egy ilyen időszak, máskor meg órákat gyaloglok csak bele a semmibe. különben őrület, hogy hova jutok? elkezd esni az eső, erre mire gondolok? remélem nem zuhog nagyon jászfényszarun, nem mossa el a növényeket, meg max. egynapos lesz, hogy lehessen permetezni. igaz, előtte már krateknak vázoltam hosszasan a különféle dinnyefajták jelenlegi méretét és majdani ízét.késsssz.

hazajöttem és nórival meg attival megettük a new york cheese cake fantázianevű édesipari képződményt, amitől rögtön sztár lettem, pedig én csak idehoztam, minden érdem az amié. kiderült, hogy nóri és atti is blogol, bár a nórié szigorúan titkos. gondolom, ott anyáz minket halálra, az utóbbi két hónapért :P mindegy, mert annyire nem lényeges, de mindenesetre az kiderült, hogy korábbi vélekedéseim ellenére attila nem tóth és hogy olyan mint az a sör, aminek nem jutt eszembe a neve, de több van benne a szlogen. mármint, annyira nem lepődtem meg, de behaltam az urbanbuddhán. igaz, hogy baromira nem értem a posztokat. mármint nem tudom követni, hogy akkor most mi van? meg egyébként is, kevéssé médiaértelemben kezelem a blogolást, szóval nem értettem a trnemtommi tízpontját, meg ilyesmiket.

plusz este habzó szájjal pattogtam a tamás iwiwoldalán. jobban mondva nem is azon, hanem láttam, hogy van róla vélemény, a barátnője írta, és tök romantikus kis valami volt. egy idézet, ami kissé sablonos volt, de ezzel együtt is nagyon szép. jóleső volt olvasni. persze elindult a továbbklikk- mechanizmus és megnéztem melindát, akiről szintén vannak vélemények. és behaltam azon, amit a tamás írt. (igen, miért érdekel ez engem, hát nem mindegy és amúgy is minek kellett elolvasni...? nem tudom, csak valahogy odakerültem...)mármint az amit írt, nagyon szép volt, csak éppen ezeket a mondatok szinte ugyanígy nekem is írta már. és vazze, hogy lehet minden barátnődet ugyanúgy hívni? na jó, mindegy. lehet, hogy csak az a bajom, hogy mi nem hirdetjük a szerelmünket szélesvásznon? nem is kell. boldog vagyok itt ebben benne- többnyire, amikor nem idegbeteg, ugye :) - és nem érzem, hogy ezt folyton mások orra alá kellene dörgölnöm. és isten óvjon a tamástól. de ez most mégis bosszant. állandóan ezt csinálja. már vagy egy hónapja nem írta meg se e-mailben, se msnen, hogy ők milyen kurva boldogok. igaz, már vagy egy hónapja nem voltam msnen. de érted, felvezeti, hogy ez a lány milyen szipiszupi meg minden, de az nem esik le neki, hogy leszarom és hogy nem reagálok erre semmit, és hogy én nem traktálom olyan insider sztorikkal, amik nem tartoznak rá. a múltkor azt mondja nekem valakidvanugyenekedis? közöltem, hogy van, és kész.
bár lehet különben, hogy az a bajom ezzel a melinda üggyel, hogy ők már együtt voltak, amikor még javában próbált befűzni egy kis engyempentyemre és ezért visszás nekem az egész ügy. (és ha valakit érdekelne, a melindával nem olyan szar az élet, mint velem, mert vele jó a szex. kedves felebarátim, akik végigasszisztáltátok velem az a majdnem két évet! höööcccccchöcccc!!!!)

megtaláltam egy txtbe mentett beszélgetést krisztivel, akkor dumáltunk, amikor sanyi először jött fel hozzám. huh, azt a parát. kész volt. szerintem én még életemben nem féltem úgy senkitől és semmitől. persze így utólag röhejes olvasni, de akkor is. és tegnap sétálva a belvárosban elmentem egy üzlet mellett, amerre a második vagy harmadik randinkon jártunk. a kirakatban volt egy csomó nyakkendő és kiválasztottam neki a kedvencét (sikerült). most leárazás van, a 12 E ftos nyakkendők csak háromba kerülnek. be is mentem, hogy megvegyem, vajon emlékszik-e rá. aztán meg ott álltam, mint valami hülye, mert ott volt az a kettő, amire tippeltem annakidején és abból választottam ki végül A kedvencet, de nem emlékszem, hogy melyik volt az. ráadásul egyik sem megy sanyi egyetlen öltönyéhez, így aztán nem vettem meg. mert annál gázabb nincs, mint ha ő nem emlékszik rá, vagy nem azt veszem meg, amit kellett volna.
(ez anya szokása. valamire azt mondja, hogy kell neki, aztán megveszed egy hét múlva és megdöbben, hogy ez wtf?)

mennem kell, már el kellett volna olvasnom a jegyzetet, amiből három óra múlva vizsgázom. plusz Zolival megünnepeljük az A class passed exam ceu vizsgát és összerakunk egy pályázati anyagot mellesleg, szal muszáj haladni.

a tegnap tanult legkedvencem szó: plug-an'-play csaj (kontextusba helyezve: a meghízott évánk- én nem láttam, de állítólag harminc kilót hízott- és a rája moccant fiatalember így hívja az olyan csajokat, mint az évi és most kíváncsian várja a tömeg, hogy mi lesz. az évi mnk szal semmi para, plug an play még lehet belőle)

ha ma nem bukom meg, akkor délután becuccolok krisztihez- ha akarja, ha nem-, filmezünk és 'tanulunk' és tőle megyek vizsgázni holnap. és most van amikvm ami finom és pocakgörcsöm. és fájdalmasan nehéz fejem. és bájos filmélményem tegnap iccakáról. és egy félig kivégzett ismeretlen eredetű könyvem.
jövök haza az olvasni 'akarom' a netes forrást, erre itt figyel az ágyamon kinyomtatva. de hogy került ide?

a mai nap valahogy nagy kavarc. egész nap csak kavarogtam és fel-alá jártak a gondolatok. az egynegyvenhetes nórisms megzavart valamit az éjszakában és ott kezdett el valahogy máshogy működni a minden. reggel nem bújtunk össze. pedig mindig össze szoktunk. sőt egész hétvégén valahogy kevésszer bújtunk össze. kevesebbszer mint kívántam volna, sokkal kevesebbszer mint szoktunk. és mégis, nem ettől van hiányérzetem. úgy érzem valami megváltozott köztünk. most néztem a megint 17-et, talán attól kerültem ilyen romkom hangulatba? (most már norah jonest is hallgatok. what am i to you tell me darling... aki illetékesnek érzi magát, nyugodtan válaszoljon...) nem tudom, szilánkosra törtem. és megint őt választottam magam helyett.furcsa ez. talán tehernek kellene lennie. a nehéz napokon néha nyomja is a vállam. és mégis. furcsa az is, hogy valahogy más dimenziókban mozgunk és néha összeérünk. vajon el bírna viselni akkor is, amikor fáradt- csapzottan hazaérek egy nap végén és nincs kedvem főzni? vajon lehajtaná a wc-ülőkét?
tegnap elolvasta a blogot. eltűntek a titkaim, szinte a vesémbe lát, néhány dolog kivételével mindent tud rólam. nem akartam megmutatni. nem akartam, hogy csalódjon bennem. nem akartam, hogy félreértsen. de láttam, hogy fontos neki. hogy fontos, hogy ebben engedjek, hogy érezze, hogy bízom benne és nyitok felé. (mert bízom benne. tudom, vascső. bízni akarok. lehet, hogy a saját torkomat vágom el ezzel, de bízom benne. nem tudhatom, hogy nem csal meg. nem lehetek benne biztos, hogy én kellek. ő sem lehet benne biztos, hogy nem cserélem le valakire. magamban biztos vagyok és ez elég. meg akarom oldani. bízom benne, hogy ha rájön az okra, először nekem szól. és akkor meg tudjuk oldani. ha meg nem szól nekem, akkor annyi. ugyanúgy szembejöhet vele az utcán az igazi, ha nem én vagyok. mint ahogy velem is, ha nem ő az... de az is lehet, hogy ő az. s ha így van, akkor adjunk esélyt egymásnak. talán nem szúrjuk el. de ha igen, akkor is, adjuk meg az esélyt...tudom, tudom, tudom...vascsőőő...és mégis) megígértem, hogy nem törlök ki belőle részletet. de kitöröltem. talán hiba volt, de úgy éreztem, az egy adott percben őszintén megélt kegyetlenségem ebben a labilis helyzetben végleges lehet. így töröltem. láttam rajta, hogy egy világ omlott össze benne. és ugyanaz a hidegség áradt szét benne, ami bennem egy nappal azelőtt. nem hisztizett. nem haragudott. nem akadt ki... azt éreztem, hogy égig érnek a bűneim. és ma, a mom parkban ülve megértettem őt. hogy miért lett kétszázhúsz a vérnyomása amikor nem borogattam asztalt. annyit mondott csak, hogy neki már sokszor felmerült, hogy megnézi a telefonom. de nem tette soha. mert bízik bennem. (igen, szerintem is más azért a helyzet, de akkor is... nem tette meg.)

meg magyarázott valamit arról, hogy ha egy darabig még jól elleszünk, akár házasság is lehet belőle. megint itt van a nagy kérdés... hogy vajon jókor vagyok jó helyen vagy nekem szól mindez...? emlékeztek mit mondtam az elején? állapodni vágyik, ehhez jókor jöttem, de vajon ahhoz, hogy szerelem legyen, ahhoz is? tudom, hogy szeret, de nem akarom, hogy bármi ilyesmit csak azért gondoljon, mert harminc körül ideje már nősülni. sőt, szerintem azt hiszi, hogy mindenáron hozzá akarok menni. de nem ez a helyzet. vagy legalábbis nem ebben a formában. része akarok lenni az életének. akarom látni, amikor nyűgösen ébred, kialakítani egy közös nyelvet, akarom látni, hogy van-e irány bennünk és van-e  közös erő. kicsit félek is attól, hogy milyen, amikor tényleg dühös. de mielőbb látni kellene...esküvő...gyerek. persze jó volna, de miért hiszi, hogy ekörül forognak a gondolataim? nem is értem ezt a dolgot... meg ő nem akar illúziókba ringatni. engem vagy saját magát..? el sem tudom milyen volna százhatvannyolc olyan óra, ami csak a miénk... egy igazi kapcsolat, amit építünk. ami lépni képes. ami máshogy megy mint ez. mert hiába hívják távkapcsolatnak, ez leginkább egy folyamatos harc azokért a lopott órákért, amikért érdemes élnem. azt akartam írni, hogy élnünk, de maradok a tutibiztos eperegynél. neki fontos a föld és én szeretem, hogy koszos a keze. nekem fontos a színház és ő szereti a zsöllye székeit. hát nincs ebben kompromisszum? nincs ebben az országban egy olyan falu, ami nem a világvége? ahová szívesen járatnám a gyerekeim iskolába, ahonnan el lehet érni pestet, ahol boldog lehetne és ahol nem kellene feladnom az álmaimat?
jó vagyok abban, amit csinálok, és ő is abban, amit csinál. melyikünk kérhetné a másikától, hogy dobja el egy részét... sajnálom, hogy nem érti, hogy én nem gazdag akarok lenni. csak nem akarok földeken dolgozva élni. megölne hathónapnyi tétlenség és hathónapnyi vérfkasztó munka kontrasztja. lusta vagyok ehhez és túlságosan is izgága. de nem értem, ő miért ne csinálhatná ezt, ha szereti...?!

meg akartam ma ragadni a várost magát, de nem ment, csak repedt üveg koppanása a körúton. vizsgára menet a hétfő délelőtti dugó. izzadt hát simasága a hátizsákhoz, csokitorta olvad szét a szájban. döbbenet a női mosdóban. arcomon egy jetilábnyom mennyiségű szőr. undor ül ki az arcomra- hazaérve első dolgaim között volt eltávolítani. nem értem, hogy csókolhat meg ennyire ronda nőt. ennyire szőrős ronda nőt. elkapnak a tanáriban, órányi fölös bájcsevely után felüdít a vizsga. krisztiékkel iszunk-hányunk sztorizás a folyosón, leheletnyi vizsga. nem könnyű, de bízom benne, hogy nem ment rosszul. utána kenyérhéj és villamos, kínai csacsogás és bronzbőrű harc az ülésért, müpa és rohanás a momhoz. krisztivel találkozom. újra mondhatom, hogy atttttttti egy fasz. számos kérdést vetett fel bennem ez a beszélgetés. leragadó szemek, a mekifagyi egyeníze, lüktetés a halántékomban, gyermekáldás. gyermekáldás? gyermekátok? feláldozva mindent ami van egy növekvő életért, azért ami lesz, ami lehet? hol a helyetek, helyem, helyed, helye ebben a lendületben? ki mondhatja azt, hogy ennyi elég? szerintem sanyi felnőtt volt ebben a helyzetben. nem örült. én is csak valami naiv köd hatására hittem, hogy jó lesz ez most így.de mégis, ott voltunk, egymás mellett voltunk ott. tudom, legbelül saját magáért aggódott. hogy végleg elvesznek az álmai, hogy rajta maradok a nyakán, s attól félt, hogy nem tud majd jó apa lenni. de mégis, mindennek ellenére ott volt velem. fogta a kezem. nem akart kényszeríteni semmire, amit nem akarok, mert megértette, hogy az én testem volna, az én életem, engem béklyózna- vagy emelne fel?- egy gyerek örökre. és szerintem ez volt a normális viselkedés... ki tudja, lehet, hogy éretlen vagyok. míg krisztit vártam, figyeltem az embereket. olyan volt, mint valami korrajzi aláfestés. kulcsoslányok csapata dizájnszékekben. melletük nagypapa korú férfi, látszólag vár valakit, pedig csak a lányok gyerekcombját stíröli. fiúk nagyhangja tölti be a körívet, tollak helyett a hangjuk fényes. egy férfi és egy nő méterekre egymástól két külön asztalnál esznek ebédet. egy pillanatra, ahogy megállnak, olyan, mintha összecsókolnának, s csak én látom, csak abból a szögből látszik így és csak én figyelek. van ott egy másik férfi, olvas, pogácsázik egy kicsit. kiszakadt az üzletből, neki a mom is csak egy nagy hotelszoba. hátamon katonai hátizsák, kezemben joghurtos a táska. magam vagyok a sok között.

s míg várok, egyre csak várok, arra a reggeli ölelésre gondolok, amiről hinni akarom, hogy igazi volt. arra a szempárra, arra a visszatérésre, és arra az egyensúlyra, ami kibillent ugyan, de várom vissza magunkba.