a mai nap valahogy nagy kavarc. egész nap csak kavarogtam és fel-alá jártak a gondolatok. az egynegyvenhetes nórisms megzavart valamit az éjszakában és ott kezdett el valahogy máshogy működni a minden. reggel nem bújtunk össze. pedig mindig össze szoktunk. sőt egész hétvégén valahogy kevésszer bújtunk össze. kevesebbszer mint kívántam volna, sokkal kevesebbszer mint szoktunk. és mégis, nem ettől van hiányérzetem. úgy érzem valami megváltozott köztünk. most néztem a megint 17-et, talán attól kerültem ilyen romkom hangulatba? (most már norah jonest is hallgatok. what am i to you tell me darling... aki illetékesnek érzi magát, nyugodtan válaszoljon...) nem tudom, szilánkosra törtem. és megint őt választottam magam helyett.furcsa ez. talán tehernek kellene lennie. a nehéz napokon néha nyomja is a vállam. és mégis. furcsa az is, hogy valahogy más dimenziókban mozgunk és néha összeérünk. vajon el bírna viselni akkor is, amikor fáradt- csapzottan hazaérek egy nap végén és nincs kedvem főzni? vajon lehajtaná a wc-ülőkét?
tegnap elolvasta a blogot. eltűntek a titkaim, szinte a vesémbe lát, néhány dolog kivételével mindent tud rólam. nem akartam megmutatni. nem akartam, hogy csalódjon bennem. nem akartam, hogy félreértsen. de láttam, hogy fontos neki. hogy fontos, hogy ebben engedjek, hogy érezze, hogy bízom benne és nyitok felé. (mert bízom benne. tudom, vascső. bízni akarok. lehet, hogy a saját torkomat vágom el ezzel, de bízom benne. nem tudhatom, hogy nem csal meg. nem lehetek benne biztos, hogy én kellek. ő sem lehet benne biztos, hogy nem cserélem le valakire. magamban biztos vagyok és ez elég. meg akarom oldani. bízom benne, hogy ha rájön az okra, először nekem szól. és akkor meg tudjuk oldani. ha meg nem szól nekem, akkor annyi. ugyanúgy szembejöhet vele az utcán az igazi, ha nem én vagyok. mint ahogy velem is, ha nem ő az... de az is lehet, hogy ő az. s ha így van, akkor adjunk esélyt egymásnak. talán nem szúrjuk el. de ha igen, akkor is, adjuk meg az esélyt...tudom, tudom, tudom...vascsőőő...és mégis) megígértem, hogy nem törlök ki belőle részletet. de kitöröltem. talán hiba volt, de úgy éreztem, az egy adott percben őszintén megélt kegyetlenségem ebben a labilis helyzetben végleges lehet. így töröltem. láttam rajta, hogy egy világ omlott össze benne. és ugyanaz a hidegség áradt szét benne, ami bennem egy nappal azelőtt. nem hisztizett. nem haragudott. nem akadt ki... azt éreztem, hogy égig érnek a bűneim. és ma, a mom parkban ülve megértettem őt. hogy miért lett kétszázhúsz a vérnyomása amikor nem borogattam asztalt. annyit mondott csak, hogy neki már sokszor felmerült, hogy megnézi a telefonom. de nem tette soha. mert bízik bennem. (igen, szerintem is más azért a helyzet, de akkor is... nem tette meg.)

meg magyarázott valamit arról, hogy ha egy darabig még jól elleszünk, akár házasság is lehet belőle. megint itt van a nagy kérdés... hogy vajon jókor vagyok jó helyen vagy nekem szól mindez...? emlékeztek mit mondtam az elején? állapodni vágyik, ehhez jókor jöttem, de vajon ahhoz, hogy szerelem legyen, ahhoz is? tudom, hogy szeret, de nem akarom, hogy bármi ilyesmit csak azért gondoljon, mert harminc körül ideje már nősülni. sőt, szerintem azt hiszi, hogy mindenáron hozzá akarok menni. de nem ez a helyzet. vagy legalábbis nem ebben a formában. része akarok lenni az életének. akarom látni, amikor nyűgösen ébred, kialakítani egy közös nyelvet, akarom látni, hogy van-e irány bennünk és van-e  közös erő. kicsit félek is attól, hogy milyen, amikor tényleg dühös. de mielőbb látni kellene...esküvő...gyerek. persze jó volna, de miért hiszi, hogy ekörül forognak a gondolataim? nem is értem ezt a dolgot... meg ő nem akar illúziókba ringatni. engem vagy saját magát..? el sem tudom milyen volna százhatvannyolc olyan óra, ami csak a miénk... egy igazi kapcsolat, amit építünk. ami lépni képes. ami máshogy megy mint ez. mert hiába hívják távkapcsolatnak, ez leginkább egy folyamatos harc azokért a lopott órákért, amikért érdemes élnem. azt akartam írni, hogy élnünk, de maradok a tutibiztos eperegynél. neki fontos a föld és én szeretem, hogy koszos a keze. nekem fontos a színház és ő szereti a zsöllye székeit. hát nincs ebben kompromisszum? nincs ebben az országban egy olyan falu, ami nem a világvége? ahová szívesen járatnám a gyerekeim iskolába, ahonnan el lehet érni pestet, ahol boldog lehetne és ahol nem kellene feladnom az álmaimat?
jó vagyok abban, amit csinálok, és ő is abban, amit csinál. melyikünk kérhetné a másikától, hogy dobja el egy részét... sajnálom, hogy nem érti, hogy én nem gazdag akarok lenni. csak nem akarok földeken dolgozva élni. megölne hathónapnyi tétlenség és hathónapnyi vérfkasztó munka kontrasztja. lusta vagyok ehhez és túlságosan is izgága. de nem értem, ő miért ne csinálhatná ezt, ha szereti...?!

meg akartam ma ragadni a várost magát, de nem ment, csak repedt üveg koppanása a körúton. vizsgára menet a hétfő délelőtti dugó. izzadt hát simasága a hátizsákhoz, csokitorta olvad szét a szájban. döbbenet a női mosdóban. arcomon egy jetilábnyom mennyiségű szőr. undor ül ki az arcomra- hazaérve első dolgaim között volt eltávolítani. nem értem, hogy csókolhat meg ennyire ronda nőt. ennyire szőrős ronda nőt. elkapnak a tanáriban, órányi fölös bájcsevely után felüdít a vizsga. krisztiékkel iszunk-hányunk sztorizás a folyosón, leheletnyi vizsga. nem könnyű, de bízom benne, hogy nem ment rosszul. utána kenyérhéj és villamos, kínai csacsogás és bronzbőrű harc az ülésért, müpa és rohanás a momhoz. krisztivel találkozom. újra mondhatom, hogy atttttttti egy fasz. számos kérdést vetett fel bennem ez a beszélgetés. leragadó szemek, a mekifagyi egyeníze, lüktetés a halántékomban, gyermekáldás. gyermekáldás? gyermekátok? feláldozva mindent ami van egy növekvő életért, azért ami lesz, ami lehet? hol a helyetek, helyem, helyed, helye ebben a lendületben? ki mondhatja azt, hogy ennyi elég? szerintem sanyi felnőtt volt ebben a helyzetben. nem örült. én is csak valami naiv köd hatására hittem, hogy jó lesz ez most így.de mégis, ott voltunk, egymás mellett voltunk ott. tudom, legbelül saját magáért aggódott. hogy végleg elvesznek az álmai, hogy rajta maradok a nyakán, s attól félt, hogy nem tud majd jó apa lenni. de mégis, mindennek ellenére ott volt velem. fogta a kezem. nem akart kényszeríteni semmire, amit nem akarok, mert megértette, hogy az én testem volna, az én életem, engem béklyózna- vagy emelne fel?- egy gyerek örökre. és szerintem ez volt a normális viselkedés... ki tudja, lehet, hogy éretlen vagyok. míg krisztit vártam, figyeltem az embereket. olyan volt, mint valami korrajzi aláfestés. kulcsoslányok csapata dizájnszékekben. melletük nagypapa korú férfi, látszólag vár valakit, pedig csak a lányok gyerekcombját stíröli. fiúk nagyhangja tölti be a körívet, tollak helyett a hangjuk fényes. egy férfi és egy nő méterekre egymástól két külön asztalnál esznek ebédet. egy pillanatra, ahogy megállnak, olyan, mintha összecsókolnának, s csak én látom, csak abból a szögből látszik így és csak én figyelek. van ott egy másik férfi, olvas, pogácsázik egy kicsit. kiszakadt az üzletből, neki a mom is csak egy nagy hotelszoba. hátamon katonai hátizsák, kezemben joghurtos a táska. magam vagyok a sok között.

s míg várok, egyre csak várok, arra a reggeli ölelésre gondolok, amiről hinni akarom, hogy igazi volt. arra a szempárra, arra a visszatérésre, és arra az egyensúlyra, ami kibillent ugyan, de várom vissza magunkba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.