na. hát... nem tom. megint megismertem egy másik oldalam. iszonyatosa kibuktam. aztán csak nem vettem fel a telefont. és megint nem. és megint nem. kacérkodtam a gondolattal, hogy lecsapom a vezetékest is, de nem tudhattam biztosan, hogy nekem szól. hát ha olyan, akkor legyen úgy. lássék milyen a magyarok istene. ha nem vagyok, hát nem vagyok. aztán hazajött és nem veszekedtünk. mármint, úgy éreztem, nincs miről beszélni. ha szüksége van valami másra, megértem. nem biztos, hogy el is fogadom, de érteni értem. annyi minden van még a világban kívülem.
elmentünk a dinnyeföldre és sutyiban cigiztünk, mint a kamaszok. de nem jött a nyuszi. a gólyák viszont megvannak. láttam őket. aztán elmentünk valami tavakhoz és bociszendvicset ettem (iszonyat finom jégkrém, ajánlom) és sört ittam és sétáltunk. szeretem, amikor ennyire figyel rám. tudtam, hogy most tényleg minden idegszálával itt van, ez az idő most ránk van szánva. nem haragudtam, de képtelen voltam hozzáérni. undorodtam az egésztől. az hogy megcsókoljam, vagy bármi ilyesmi, pláne szexeljünk, annyire idegen volt. olyan távoli. rajta sem volt a lehetőségek palettáján. aztán a víz fölé akartam hajolni, hát megfogta a kezem. az csodás vo. éreztem, hogy szorít. hogy félt. és nem tudtam elképzelni, hogy vajon akkor mégis mi a frászt keres, ha ennyire itt van. kétszer is megcsúszott a lábam... vajon az egyensúlyt veszítettem el, vagy a bizalmat?
kaptam valami vízi virágot is, aminek nem tudjuk a nevét, de gyönyörű volt. mire hazaértünk megadta magát, mert még elmentünk hatvanba gíroszt enni. borzalmas szar egy gírosz volt, de jólesett. megint hányingerem lett, kicsit aggódtam tőle. de rendben vagyunk.
az éjszaka fájdalmas volt, zavart a közelsége, rengetegszer felébredtem. mielőtt elaludtunk, mondogatta, hogy nem keresek társat, nemkeresektársat. didaktikus volt, szánalmas és felesleges. egyszerűen nem értette, hogy szeretem, de nem tudok ezzel most mit kezdeni... mármint. ha megcsalt volna az tény.  azt talán jobban viselném. de ezzel most mit lehet kezdeni. nem értette azt sem, hogy miért akarok elmenni a ballagásra. nem értette, hogy nem akarok elmenni, de az anyukájának fontos. és miért bántanám még őt is? nem elég, ha a szitunak két vesztese van? minek még több?

csinos lettem másnap, tetszettem nekem. de aztán kiderült, hogy itt az estélyi dukál a porban tartandó háromórás hóbelebanchoz. az első óra végére szétestek a szülők, a következő félórában a gyerekek is... hülyék ezek vazze. ilyen hosszú programot, miközben fúj a szél, száll a por... ki a faszomat érdekel az a harminc iskolás, akik mind jólöltözöttek és hófehérek és együtt százötven könyvet vesznek át? fölösleges, unalmas, nevükre kitöltött könyveket, amiket sose néz meg senki. az elit hófehér krémje megjutalmazza önmagát. a többiek meg ott rohadjanak meg, ahol.
a műsor lassú folyású volt, színtelen és nem kimondottan nagyívű. láttam benne némi nem feltétlenül jóindulatú humort és élcet, és megmelegítette a szívemet, ha olyat hallottam, amit én választottam. föl- alá mászkáltam, hogy meg ne fagyjak, de a végére így is koccant a fogam a másikon. ijesztőek voltak a szülők. de nem volt nagy különbség. a cigányok hangosan mulattak, idővel nem is figyeltek a történésekre, ment a trécs. a fehérek ugyanezt csinálták, csak bennük több a szociális kényszer, ezért halkan tették. most mi a jobb? az alakoskodás vagy a vállalt ellentét? mondjuk, volt egy pasi, aki szerintem szégyent hozott mindenkire, aki ott volt: folyton belepofázott tapló dolgokat. és szándékosan tette.
láttam, hogy sanyinak felment a vérnyomása. aggódtam érte. féltem, hogy elájul. közelebb mentem, hogy ott legyek. attól tartottam, bármelyik percben előrebukhat és ott akartam lenni, hogy én mentsem meg. no nem mintha tudnék életet menteni. de hogy kioldjam a nyakkendőjét. vagy letöröljem a homlokát... próbáltam felvenni a szemkontaktot, de nem ment. azaz mindenkivel sikerült, csak vele nem. észrevettem, hogy sír. egyszerre láttam szépnek, romantikusnak és sajnáltam is. nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe hozza ezzel magát. láttam a mellette ülő srác arcát és nem akartam, hogy azt gondolja róla, amit. és láttam a mellette ülő lányt, aki megsimitotta a lábát, de helyben kedvem lett volna legyakni. rohadt ribanc, minek simogajta?! de aztán kiderült, hogy a szomszéd lány és csak vigasztalja... én is bőgtem különben, csak engem nem lehetett látni, plusz óvtam a sminkem, szal nem nagyon akartam könnyezni... utána egymásra találtunk. még mindig rettenetesen fájt. nem tudtam hogyan fogom megbocsátani, de azt igen, hogy mennyire szeretem. és lehet, hogy elbaszom ezekkel a csókokkal, de érte talán megéri. utána körbenyáladzós fogadás volt iszonyat finom kajákkal- sokkal jobbakkal, mint ami a másik perspektíva lett volna- meg pezsgővel és egyéb nyalánkságokkal. bájologni kellett érte, de abban meg jó vagyok. még az aszottfejű igazgatónővel is csevegtem, pedig az aztán tényleg közéleti bravúr.
mint utóbb kiderült maximalizálták az általam elfogyasztható pezsgők számát kettőben, de addigra már a harmadikat ittam. elhatároztuk, hogy délután elmegyünk pestre ádám bulijába. el is mentünk, előtte egy órát töltöttünk auchanban a semmivel, mert nekünk mindig mindent addig kell fontolgatni, amíg csak el nem megy a hajó...aztán vettünk két fagyit és pont odaértünk mire javában készült a vacsora. végre kiderült, hogy dotyát dotyának hívják. már hosszú ideje tanakodtam, hogy vajon mineve van. tarpeti meg is volt lepődtve, hogy nem egyedül vagyok és kiderült, hogy sanyinak van humora. mármint olyan, amin nem csak én nevetek kedvességből. na és a macskák... bazz, behalás. luci nevezetű hím totál készen volt. rengeteget röhögtünk rajta. plusz úgy döntöttem, hogy berúgok végre, már fél éve nem sikerült, mert tisztességes lány lettem- na jó, egyszer de, de akkor is sanyit hívtam fel, hogy mocskos dolgokat suttogjak a fülébe- és megittam majdnem egy üveg bort. a korábbi kezdőadag most egy alapos ébredési sokkhoz, és több liter víz elfogyasztásához

már megint. egyszerűen nem hiszem el, hogy megint. add Uram, hogy ne legyek terhes.
az előzőt sem értettem már. ha olyan jó nekünk együtt, akkor miért csatangol netes társkeresőkön? miért nem mond igazat? én hülye persze elhittem, hogy csak dühből, semmi másért. hogy csak felnézett, hogy fájjon. és hogy sajnálja. de istenem, hát hogy lehetek ekkora hülye?! hiszen minden barátnőmnek kegyetlen őszinteséggel mondom, hogy az egy pofon sok pofont jelent, az egy felmegyek a netre nőért sok félrekefélést. persze mindet kioktatom és végül én is pont ugyanúgy elhiszem, mint az összes többi hülye picsa, hogy az nem úgy van és csak annak látszik, és különben is. elhiszem, mert el akarom hinni.

és akkor egy szép napon, amikor írom a blogomat, s hogy ne lássa kendőzetlenül mindazt, amit gondolok, ki akarom törölni az előzményekből. s mit látok? annak ellenére, hogy nekem azt mondta, az utóbbi időben nem volt neten, valójában meglepően sokat látogatta az oldalakat. időjárás, munkahelyek, politikai- gazdasági hírek. és akkor ott van. kendőzetlenül. egyértelműen. mintha csak le akarna bukni. a társkereső. gyönyörű lányok. inkább hölgyek. gyermekre vágyó szőkék, nagy mellű vörösek. ott vannak egészben, lekacsintva a virtuális vászonról csak most, csak neked.

én meg kapálózok, mentem a menthetőt, vonatjegyet veszek, elviselem a hülye szülőket, simára borotválom, gyantáztatok, hogy ne szúrjon, éjszaka nem alszom, ötezres a telefonszámlám, hogy tartsam benne a lelket. elcserélem az alvást az együttlétre. bár nagyon kíváncsi vagyok a filmre, lekapcsolom, mert nem tud pihenni. amikor tegnap megkérdezte, hogy miért, mondtam neki, hogy mert így helyes és mert ha választanom kell kettőnk közül, akkor őt választom. sötét volt, nem láttam az arcát. de gondolom  megnyugtatta. engem nem nyugtat meg, hogy tényleg így van. hogy inkább ő, mint én. mert én a kis hülye beáldozok sok- sok mindent, mert azt hiszem, hogy így helyes. megoldani akarom és továbblépni. ő meg keresi az igazit. nekem persze azt mondja, hogy szeret. csan engem.aha. írtam neki egy smst, hogy mire hazaér, találjon ki valami hihető sztorit. mire csak annyit írt vissza, hogy nem keres társat és nem talál ki sztorit. a bizonyíték itt van fehéren feketén, a szülei nem tudják használni a gépet és gondolom, hogy ha az apja keresne nőt, nem ebben a kategóriában tenné. mellesleg kikapcsolta a telefonját. lehet, hogy nem is dolgozik, hanem egészen máshol van? hogy úgy szexel velem- már nem hiszem szeretkezésnek, már csak nagyon maximum szex, de az is lehet, hogy csak dugás-, hogy előtte néhány órával másban járt a farok? a nyelv?

mi a fenét csináltam rosszul megint? csak arról van szó, hogy megjött a kedve a sok új tapasztalattól és mással is szeretne tapasztalni? (ezt elvi szinten megérteném, mert bennem is bennem van ez az érzés, de nagyon tudatosan mondtam rá  és mondok rá nemet, minden felkínálkozó alkalommal. lehet, hogy hiba volt.) vagy rám lehet támaszkodni, bennem lehet bízni, tehát mellettem lehet kalandozni is? mégis hogy gondolta, hogy nem jövök rá?!

ráadásul ez a legdurvább. hogy nem kutattam. hogy amikor kiderült az előző, akkor végigkutattam mindent. a skypeot, az emileket, mindet. és amikor nem találtam semmit, rájöttem, hogy mekkora szánalmas vagyok, hogy egy kapcsolat bizalmon alapszik, és ilyet nem lehet csinálni. ha nem bízok, akkor minek csináljuk? elmondtam neki (nem a teljes igazságot, be kell lássam), hogy kutattam, megbocsátott. és azóta tényleg nem nyúltam semmihez. mert vagy bízom vagy nem. valószínű, hiba volt bízni. istenem, még egy ekkora picsát, mint én. mennyire el akartam hinni, hogy ez igazi. és még mindig nem tudom elhinni, hogy nem az. hogy a barátaimmal töltött idő, hogy a családom szereti, hogy én szeretem kevés. vagy csak nem jól kapja. mindegy. minek rajta utólag merengeni? nem vagyunk házasok. nem vagyok terhes- elvileg. nem köt hozzá semmi a szívemen kívül. de az meg fogyóeszköz. miért pont most ne lehetne leszúrni? rohadt szemét. mindent megadtam neki, hát más kellett. olyan, akire várni kell. akinek adni kell. miért nem bírom megérteni végre, hogy a ffiaknak harc kell nem szeretet?
és mikor üt be a krach? hát persze, hogy akkor, amikor a legtöbb tanulnivalóm van, amikor egy percre se lehetne megállni. ki szed engem össze kiskanállal, hogy újra én legyek én? miért csak ennyi járt? miért nem tudok találni olyan valakit, akivel tényleg jók vagyunk együtt. miért nincs benne legalább annyi, hogy ha már az ő szobájában ülve jövök rá arra, hogy gáz van, legalább idetolja a képét? miért? miért? miért? egyáltalán, mi lehet ennek a folytatása? képtelen vagyok lezárni, szeretem, kell nekem. hogyan csókoljam meg, ha nem tudhatom, kit csókolt előtte. hogyan hihetném el, hogy ez nem az, aminek látszik? egyszer már elhittem és most itt vagyunk...napok óta gondolkozom rajta, hogy talán jobb volna külön, mert nem tudom méltósággal viselni a kapcsolat terhét, tehernek érzem, ami elnyom... és most, hogy úgy látom, az egyetlen helyes lépés, a lelépés, egyszerűen tudom, hogy nem tudom majd megtenni. kicsi vagyok és szerencsétlen, csak azt érzem, hogy fáj, semmi egyebet. hogy meg akarok bocsátani. de hogyan is tehetném? ki tudja, milyen vírust ültetett el bennem, hogy kikkel feküdt össze, hogy miért csinálta. és nem áll elém, hogy legalább menteni próbálja. neki nem számít. el kell mennem. de hova menjek? kinek mondjam el? ki előtt vállalhatnám, hogy már megint elbasztam, rossz vízből merítettem a hálóval?! haza nem mehetek. apa örökre utálni fogja, anya sosem bocsát meg neki. ha újra lesz köztünk valami... istenem, hogyan lehetek ennyire hülye? hogy azon gondolkozom, hogy mi lesz, ha újra...? hát miért akarom, h legyen újra? én nem vagyok keribredsó és ő nem miszterbig, hogy ötödszörre sikerüljön...

már értem, hogy miért kell feljegyezni a nagy családi naptárba, hogy mikor mensturálok és miért kell rettegni, hogy terhes vagyok... hogy miért nem tudna vállalni kettőnket és miért nem tudja eldönteni, hogy hol akar élni. én se tudnám. ki tudja kikkel hánnyal mikor csinál dolgokat... én meg mint valami szent szűz csak várom a hétvégéket. nem járok bulizni, mert fáj neki. nem iszom, mert gyűlöli az alkoholt. nem megyek el este sehova, mert az nekem veszélyes... pont annyira idióta vagyok, mint minden más lány, akiket elkap valami hülye rózsaszín köd, amitől megrészegülünk, elveszünk benne, elhisszük, hogy nekünk ennyi jár...

hányni tudnék, felkavarodott a gyomrom. nem hiszem el, hogy ez az ember, ez, aki visszaadta a nőiségembe vetett hitemet, aki ráébresztett, hogy ennek a testnek is van varázsa, akinek a szemében ott a csillogás, végig hazudott. hogy ennyire el akartam hinni és ennyire láttam benne a lángot. valószínűleg csak a lebukás félelme vagy ilyesmi... és nincs itt, hogy megmagyarázza. valószínűleg nem is akarja megmagyarázni és elvárja, hogy huszonöt karakterrel győzzem meg MAGAM MAGAM.

istenem, mi lesz most. undorodom magamtól. alig tíz órája, hogy bennem volt. alig öt, hogy megcsókolt és betakart. istenem, hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy hazudik. miért nem?????

na, ilyen a világon nincs, amik velem történnek. lehet, hogy ez a truman show magyar liszensze?

kedden elmentem az évértékelésre, a várt tizenöt ember helyett öten voltunk, végül hatan. nagyon izgalmas volt különben, csak azt nem értem, mi a faszért nem lehet szólni, ha nem jössz és miért tartunk felesleges tömegeket egy érdekvédelmi szervezetben? hulljon a férgese, én mindig is a vágás mellett voltam. (ahhoz már nem is szólnék hozzá, hogy az nem tagja a társulatnak, akinek a hét óra következetesen fél nyolckor van és aki nem beszédtechnikázik, az legyen kedves a megszólalástól is visszatartani magát, mega többi...)

utána elmentem ugye a krisztihez, ami aztán a kriszti két nappal későbbi borulásában fejeződött ki, ami azért hülyeség, mert tuti nem parázna, ha nekem nem lett volna a nagy pánikom egy hónapja...

a szerda, a szerda, az valami fenomenális volt. elmentem vizsgázni, ahonnan hazaküldtek!!! mert a tanár elkalkulálta az időt és az egyes vizsga fél háromkor kezdődött volna, de nekem meg ugye fél öttől órám van. csak röhögni tudtam rajta, mert ugye mikor kell jelenteni mindezt, ha nem hn egykor? végülis, aki olyan hülye, hogy bejön a vizsgaidőpontra, az megérdemli, nem? mindegy, elmentem haza, órákig ragasztgattam a gyerekeknek a búcsúajándékot, leszerveztem anitát és virágot, erre  a gyerekek közül pont azok nem voltak ott, akiket három éve tanítok. pofánbaszós élmény, hogy azt hiszed, ők majd nehezen engednek el és végül rájössz, hogy nem igazán jelentettél túl sokat... azt hiszed, hozzájárulsz a személyiségükhöz- persze, valamennyire egész biztosan- és akkor kiderül, hogy valójában ők a tiédhez... hát nem tom.
utána elmentem a siket színkör foglalkozására. már most utálom a kollégámat! lekezelő, negatív, elvtelen, logikátlan és cseppet sem megnyerő az igénytelen öltözködésével. ne örülök. a zolit akarom kollégámnak. majd próbálok mahinálni az üggyel, mert ez nem piskóta így. egyébként a jelnyelv logikus, tetszik nekem, a szia- köszönöm- reggel/este már megy, de a jó ég mentsen meg attól, hogy tizenöt siket- néma ember veszekedjen melletted egyszerre, mert csak a mozgás által keltett légmozgás önmagában durva. nem mondanám, hogy lelkesek a jöttömre, de nincs mese. nagyon élvezem, hajni- a kolléga- rohadtul nem fogja, hogy miket tartok fontosnak, és azt hiszem, hogy nem egy ritmusra mozog a koncepciónk. szép kis történet lesz, mire összehangoljuk
a hölgyikéről csak annyit, hogy kitalálta, hogy dobjuk fel a darabot ritmushangszerekkel. érted??? siketek ritmushangszeren játszanak. szerintem tanítsuk meg őket artikulálva beszélni, az lenne csak az igazi integráció. hülyepicsa. én meg azt nem értem, hogy miért nem lehet kitenni a világ elé, hogy tessék, ezek vagyunk mi és ösztönözni a többséget a kisebbség megértésére? a cigányokból is ősmagyart akarunk csinálni, ahelyett, hogy azt mondanánk, netene, ebbe' még érdekes is lehet... tiszta hülye ez a többség-elmélet, mutasson már nekem valaki egy echte magyart óhne egyéb 'fattyúvér'?! az agyunkra megy a hatalom. a siketeknek meg adjunk tamtamdobot.

csütörtöki vizsga jó lett, gyurival beszélgettünk kicsit- még mindig nem tudom feldolgozni, hogy meleg. nem azér', hanem mert nők hadai omlanának a markába...én is. utána robertot hívtam fel, 49. szülinap köszöntendő (rob, kérdésre a válasz: wiwien), bementem vizsgázni, kedvenc téma, sábádéj, aztán elmentem zsolihoz. aki annyira édi a barna hajával. meg megismertem sanyit, aki nagyon jóképű és baromira unatkozik. és okos. nagy eszmeharcot folytattunk. élveztem. utána eljöttem sanyimhoz, ami olyan, mint mindig. kisebb halál és csendesebb, de olyan. meg van mondva, mit tehetek, hova mehetek. és zsóka közölte velem, hogy ő nem engedi el fenyvesre a harmincéves fiát, mert rá itthon van szükség, de majd elviszi magával esztergomba a hatodikasai osztálykirándulására, hogy ne legyen szomorú. höcc. mindegy, nekem ez nem reszortom, de ha nem húzzuk ki nagyon gyorsan a szarból ezt a kapcsolatot, akkor veszett fejsze nyele. egyszerűen elfogytak az energiáim. másra főzni, mosolyogni, mindent lenyelni, támogatni azt a szerencsétlen szívét, nézni, ahogy sír.
elég volt. azt akarom, hogy nő lehessek ebben a kapcsolatban. és az voltam. felszabadultam és ettől rab lettem. annyi mindent akarok látni még. tényleg azt hiszem- hittem, hogy hozzámennék, csináljunk gyereket, és ő egyre jobban akarja. csak ezzel a gondolattal kinyílt egy szelep, szétáradt a nyugalom gej rózsaszínje, és elveszett egy csomó erő. belőle. belőlem.

azt tervezem, hogy megbeszélem zolival, ami volt kettőnk között. tudnom kell, hogy csak félreértettem - és értem ma is azokat a pillantásokat- vagy elmentünk egymás mellett, mint két vaksi ló. bennünk- bennem- van ennek a feszültsége és muszáj, hogy tiszták legyenek az erőviszonyok, mielőtt elkezdünk együtt dolgozni. nem akarom, hogy belekeseredjünk a munkába, mert nem mondtunk ki valamit, amit ki kellett volna. nem megélni.csak kimondani. hogy tiszta legyen. egyértelmű. és elvihessük magunkkal a tapasztalatot.

before: hát ím, nézzétek meg a blogomat. az újat. a múltat eltörölte a gyávaságom (kínos kalandjaim sokaságát nem akartam vállalni újonnan szerzett kedvesem előtt), s megjött vele a frissítő lendület. a dizájn kissé emós és kissé maszkulin, de hát egyszerűen bizonyos értelemben totál digitális analfabéta vagyok, így aztán nem tudok egyéni formákat bevezetni, jó a sablon. kamaszságomból idáig jutottam. hogy mán a sablon is jó. hát szörnyű, nem? már egyediskedni se akarok. lehet, hogy a végén menthetetlenül felnövök és elveszítem a világról alkotott éles képet...? nem akajok. de lehet, hogy már utána vagyok.
(azért azt látják, hogy mennyire megvan a nyelvi humorom még mindig. indirekt in dir act, érteeeed? :P )

most: tegnap sokkot kaptam magamról. évzáró értekezleten voltam, érdekes volt és hasznos, szeretem képviselni minket. és amikor kijöttem az mtmkból kisebb sokkot kaptam az árnyas fák alatt. klappogtam lefele, csúszott a szandál, súrolódott a bőr (tudjátok lányok, a vastag combos, bőrkidörzsölős átok), és rájöttem, hogy meg vagyok hülyülve. még hogy gyerek! meg óvszer nélküli szex. hát meg vagyunk mi mind a ketten bolondulva? persze rögtön vettem tesztet, aztán krisztinél fel s alá rohangáltam a nappaliban, hogy jesszushaterhesvagyok, odaakarrierem. nem tudtam, hogy röhögjek-e magamon, hogy ennyi idősen elment az eszem. de visszajött szerencsére, szóval nagyon következetes elképzeléseim vannak tudatos pályaépítésre és a gyermek későbbi vállalására. szkeptikus lettem különben a kapcsolataimmal szemben, felülvizsgálatra kötelezem magam. annyi mindent szeretnék kipróbálni... hátizsákos túrát, részegen dunába'fürdést, csokiszexet, mozgástréninget, vonatonismerkedést... uccu neki.

közben és utána: olvad a koliban a paneltöbb...faszér' van ilyen rohadt meleg már hajnalok hajnalán??? hat körül már huszonöt fok vót.